Budapest a 4-es, 6-osról kacsint vissza ránk Pereszlényi Erika könyvében

Körülbelül tizenöt éve jegyzeteled azokat a mondatokat, amelyeket itt-ott útközben, a villamoson meghallottál, a történetekből pedig most könyv lett. Először csak a saját szórakoztatásodra írtad le, majd posztoltad ezeket a kis szösszeneteket – az Örkény-egypercesek után szabadon?

2011 és 2024 között gyűjtöttem őket össze, az elején pedig tényleg csak random kiraktam egy-egy mondatot a Facebookra, amit úton-útfélén meghallottam, ám ahogy egyre több pozitív visszajelzés érkezett az emberektől, hogy mennyire szeretik olvasni, vagy éppen viccesnek találták ezeket, egyre többet gyűjtöttem én is. Úgy indult az egész, hogy ebben az időszakban rengeteget BKV-ztam. Angolt tanítok, és tizenöt éve még egyáltalán nem volt divat az online tanítás vagy a home office, ezért házhoz mentem mindenkihez, és keresztül-kasul bejártam a várost.

Kicsit az is motivált, hogy ne unatkozzak, mert elmélyült olvasáshoz például rövidek voltak ezek az utak, ráadásul mindig valaki beszélt, ami az olvasásban amúgy is zavart volna, ezért azt gondoltam, hogy akkor inkább elkezdem figyelni, hogy mi történik. A lejegyzett beszélgetések pedig aztán egyre jobban tetszettek az embereknek, és én is egyre érdekesebbnek találtam ezt a tevékenységet: elkezdtem jobban figyelni, volt, hogy már hosszabb történeteket is leírtam, amelyeket már kvázi meg is kellett írni. Soha senkit nem vettem fel diktafonra, hanem nagyjából megjegyeztem a párbeszédet. Volt, hogy jegyzeteltem a telefonomban, az érdekes szófordulatok pedig mindig nagyon megragadtak bennem. Amint hazaértem, megírtam őket, hogy ne felejtsem el.

Lejegyezted azt is, hogy néztek ki ezek az emberek?

Minimálisan. Legtöbbször csak annyit írtam le, hogy egy férfi és egy nő beszélget, vagy hogy milyen ruha van rajtuk, vagy ha láttam egy jellegzetes tárgyat, illetve hogy fiatal, középkorú vagy idősebb volt-e az illető. Legtöbbször a párbeszédből derülnek ki a viszonyok és a karakterek, kicsit úgy, mint a színházban. Van persze egy-két leíró jellegű szöveg, de a zöme párbeszéd.

Hogyan lett könyv ezekből az anekdotákból?

A szövegekkel párhuzamosan fotókat is kitettem a Facebookra, pocsolyákban kirajzolódó tükröződésekről. A képekből tíz évvel ezelőtt aztán lett egy kiállítás Pesterzsébeten Mikó Ivett és Dávid Ferenc szervezésében, amelyhez felvettünk párat a szövegekből, ezeket ott kis rádiókészülékeken meg lehetett hallgatni. Ezzel párhuzamosan megjelent erről egy cikk a régi Index Nagykép rovatában Barakonyi Szabolcsnak és Libor Anitának köszönhetően, főként a fotókat fókuszba állítva, de ott voltak mellette a szövegek is.

Elég nagyot ment, ezért már akkor felmerült – noha főleg inkább másokban, mint bennem –, hogy kéne ebből egy könyv. Nem voltam otthon viszont a könyvkiadásban, és nem is vagyok nyomulós alkat, volt pár kisebb próbálkozás, de akkor ezt hamar elengedtem. Közben viszont a FAQ fiatal független társulat az Izland–Magyarország című előadásukban használta ezeket a szövegeket, majd Pelsőczy Réka is az általa rendezett egyik darabban az Orlai Produkciónál.

Miket használt belőle?

Budapest, Te! volt a zenés darab címe, a szövegek pedig az összekötő jelenetekben szerepeltek. Ekkor kicsit el is engedtem a könyv gondolatát, úgy éreztem, hogy talán itt a színházban van a helyük.

A színházi háttered miatt is érezted így?

Igen, talán. Egyébként mindig szerettem írogatni, amikor például a Mozgó Házzal csináltam színházat, sokszor mi írtuk a szövegeinket, amit aztán elmondtunk. Az írás része volt a kreatív folyamatnak. Talán a színházi múltam miatt se véletlen, hogy ezek a szövegek többnyire párbeszédjellegűek, és megvan a dramaturgiájuk. A hallott szövegeket általában megszerkesztettem, előfordult, hogy kivettem a kontextusból, levágtam belőlük, amit nem tartottam fontosnak. Upor László dramaturg, az SZFE volt rektora volt végül, aki megkeresett az ötletével, majd a fotóimat és szövegrészleteimet elküldte a Tea kiadónak, amelynek vezetője, Kinter Aliz, látott benne fantáziát, és elkezdtünk róla beszélgetni.

A leírt beszélgetéseken mennyit változtattál ahhoz képest, ahogyan a valóságban elhangoztak? Volt, hogy te adtál csattanós befejezést?

A szituáció minden esetben igazi, a mondatok egy része pedig úgy hangzott el, ahogy le van írva, egy másik része pedig nem – hiszen nem tudtam mindent szó szerint megjegyezni, és formába is kellett önteni ezeket a történeteket. A legtöbb beszélgetés hétköznapi, de akadnak benne furcsa szituációk, furcsa mondatok, furán csengő kifejezések is. Például, amikor valaki azt mondta, hogy „kimentek Bécsbe a zsiványok” – ezt a kifejezést ma már nem sűrűn használják, ezért is ütötte meg a fülem. Vagy amikor a buszvezető nem ott kanyarodott be, ahol kellett volna, és hirtelen máshol találtuk magunkat. Azt hittem, hogy rossz buszra szálltam, ezért megkérdeztem tőle, hogy mi történt, ő pedig azt válaszolta, hogy elnézést, de egy pillanatra „begondolkoztam”.

Ezek csak szavak, de van, amikor különlegessé tudnak tenni egy-egy mondatot. A szerkesztőm is volt, hogy megjegyezte, hogy ezt vagy azt át kéne írni, mert szerinte egy ilyen ember nem így beszél: nagyon jó érzékkel azokat szúrta ki, amiket pont azért írtam le, mert az adott karakter szájából egyáltalán nem volt evidens az elhangzott mondat.

Melyek voltak a fő útvonalaid?

A 4-es, 6-os villamos, a 9-es busz, illetve a nyolcadik kerület utcái, de van egy-két budai jelenet, vagy vonaton elhangzott párbeszéd is. Olyan is előfordult, hogy engem szólítottak meg. Az első fejezet arról szól, ahogy velem beszélgetnek, vagy nekem beszélnek. Érdekes volt, hogy noha alapvetően nem kerestem ezeket a helyzeteket, mégis csomószor megtaláltak, egy idő után pedig elkezdtem kíváncsi lenni arra, hogy mit mond a másik. Ma már sok minden változott. Az emberek kihangosítva telefonálnak, vagy éppen a TikTok-videókat pörgetik: ez már inkább idegesítő, mint érdekes, egy folyamatos digitális hangzavar. Sokszor emiatt inkább bedugom a fülhallgatómat, és zenét hallgatok.

Azáltal, hogy jobban kinyitottad az érzékszerveidet, kialakult egy képed Budapestről ezeken a személyes történeteken, elkapott beszélgetéseken keresztül?

Sok vicces és talán még több keserédes sztori van. Amikor munkások beszélgetnek, vagy a nyolcadik kerületben, ahol lakom, börtönviselt emberek hangosan, nyíltan arról, hogy milyen volt a rács mögött, vagy hogy mikor jöttek ki…

Bennem az a történet maradt meg, amikor a villamoson egy idős úr egy csapat fiatal sráccal beszélget, mire kiderül, hogy a bácsi már 95 éves. Végül úgy búcsúznak el tőle, hogy akkor most már legyen meg a száz.

Sok kedves interakció van: az a bácsi valószínűleg már nem él, mert ez még a Covid előtti történet, de hát ki tudja – remélem, hogy végül meglett a száz.

Kicsit olyan ez a műfaj, mint a street fotózás: nem tudják, hogy úgymond lekapod, megörökítesz belőlük egy darabkát. Volt már olyan, aki magára ismert, olvasva a könyvet, vagy akár a Facebook-bejegyzéseidet?

Nem nagyon volt ilyen. Talán egyszer, amikor az Indexen megjelent a cikk, az egyik képhez társított szövegben valaki magára ismert, de nagyon örült neki. Fontos, hogy ezek a szösszenetek, noha kíváncsiságból, de szeretettel vannak megírva. Én nem formálok véleményt. Néha van benne egy pici irónia, de nem kommentálom soha ezeket a történeteket. A legtöbbje hétköznapi szituáció, így könnyen lehet, hogy az illető nem is emlékezett arra, hogy ezt mondta tíz évvel ezelőtt, és a neveket is megváltoztatom, még ha csak a keresztnév hangzott is el.

2011-hez képest sokat változott a világ. Említetted a tiktokozást: szerinted kevésbé kapcsolódnak az emberek például egy villamoson, vagy akár egymással is kevesebbet beszélgetnek? Téged is kevesebben szólítanak meg?

Szerintem igen. Ma már én is sokkal kevesebbet utazom, mert csak egy irodába járok be a Jászaira, ezért csak pár megállót megyek villamossal. Lehet, hogy annyira nem is hegyezem már a fülem, főleg mert sajnos nagyon zavar a sok kihangosított mobil, szerintem rendkívül udvariatlan szokás. Amikor elkezdtem, még talán nem is volt mobilnetem, de sokáig utána sem tudtunk videókat nézni telefonról, mert elfogyott a keret. 2015-ben senkinek nem jutott eszébe kihangosítva videótelefonálni.

Rengeteg művészeti ágban kipróbáltad magad, volt színházas, színész-, írói és fotós korszakod: hova illesztenéd be ezek közé a könyvet, illetve milyen ambícióid vannak még, ami az önkifejezést illeti?

Mindig az a célom, hogy legyen valamiféle kreatív dolog az életemben. A ‘90-es évek végén-kétezres évek elején a Mozgó Ház Társulásnál játszottam, aztán amikor megszűnt, még egy darabig a Pont Műhelynél, Keszég László társulatánál. Körülbelül 30 éves voltam, amikor a Mozgó Háznak vége lett, és nem engedhettem meg magamnak, hogy mindent újrakezdjek a nulláról a színházban, hiszen valamiből meg is kellett élnem, az alkalmi előadások pedig ehhez nem voltak elegendőek. Nem láttam olyan társulatot, ahol helyem lett volna, és talán nem is voltam eléggé ambiciózus. Tanári diplomám van, így elkezdtem tanítani, ami szintén kreatív műfaj, de egészen más módon, mint a művészi önkifejezés.

A fotózás teljesen véletlenül jött be az életembe, mint ahogy az írás is. Ma már kevesebbet fotózom, mostanában inkább írok, illetve Láng Annamáriával elkezdtünk a hangjáték műfajával is kísérletezni. Nekem nagyon sok örömet okozott ezeket a kis szövegeket megírni. Nem úgy indultam neki az életnek, hogy színésznő szeretnék lenni, író vagy éppen fotós. Mindig abban találtam valami izgalmat, amit adott az élet, ami felé vitt a sors. Könnyen lehet, hogy soha semmiben nem leszek kiemelkedő, vagy nem érek el vele nagy karriert, de nem is ez az, ami vonz. Inkább a kíváncsiság hajt és az önkifejezés. Aztán meglátjuk, merrefelé sodor még az élet.