 |
Egy korai, az első magyar nyelvű jazzkönyvnél két évvel korábban publikált jazztémájú esztétikai miniatűr, Mácza János Moszkvában kiadott, eredetileg oroszul megjelent, s a magyar jazzbibliográfiák által nem emlegetett A mai Európa művészete című könyvecskéjének 'A jazz-band' című fejezete ugyan egy fokkal elnézőbb e zenével, mint az általa elrettentő példaként emlegetett bruitizmussal szemben, mégis e szavakkal fejeződik be: 'Persze ez a siker hamarosan leáldozik majd: a jazz-band a lokálok parkettjéről átköltözik az olcsó kávéházakba, hogy végleg elhallgasson, ahogy elhal majd a Nyugat urainak diadala is, amely létrehozta.'
A kassai marxista esztéta jóslata nem vált be. Leopold Stokowsky élesebb szemű látnoknak bizonyult, amikor kijelentette: 'A jazz megszületett, és többé nem hagy el bennünket.' A jazz nem szűnt meg létezni az évszázad viharaiban, túlélte a világháborúkat és a gazdasági válságokat, s napjainkban mintha reneszánszát kezdené élni. Bizonyos társadalmi körökben divatos zenének számít, s kiválóan alkalmazkodik a mindenkori trendekhez. A műfaj eme makacs életösztöne tette lehetővé, hogy közel fél évszázaddal ezelőtt Magyarországon elkezdődjön a jazztörténet tudományos feldolgozása. Pernye András zenetörténész (1928?1980) A jazz című könyve úttörő vállalkozásként íródott, majd jelent meg 1964-ben. Keletkezésekor csupán két magyar jazzkönyv létezett a piacon: Molnár Antal Pernye születésének évében publikált, s réges-régen könyvritkaságnak számító Jazzbandje, valamint Jan Rychlik cseh zeneszerző (többek között a Limonádé Joe és Az éjszaka gyémántjai zenéjének komponistája) 1963-ban magyarra fordított vékonyka, A jazz világában címet viselő kötete. Molnár és Rychlik ráadásul nem átfogó jazztörténetet írt. Míg az egyébként kiváló magyar zenetörténész idegenül állt az amerikai néger zenével szemben, s így egész könyvére a határozott távolságtartás volt jellemző, addig a csehszlovák szerzőből hiányzott a tudományos felkészültség és a megbízható tájékozottság, következésképp könyve hiánypótlónak is alig volt nevezhető.
Az első magyar nyelvű, tudományos apparátussal, átfogó igénnyel megírt jazzkönyvet Pernye András írta. Az első megjelenést nem sokkal később (1966) követte a második, javított és bővített kiadás. Gonda János, akinek első nagy jazzkönyve a két Pernye-kiadás között látott napvilágot (Jazz ? Történet, Elmélet, Gyakorlat, 1965), teljes joggal írta munkája második, 1979-es kiadásában: '[Pernye könyve] végre világosan áttekinthető képet adott a jazz kialakulásáról és fontosabb stíluskorszakairól'. Tette mindezt ? tegyük hozzá ? egy olyan korszakban, melynek kultúrpolitikája csupán eltűrte a műfajt, melyre Weilltől Křenekig és Stravinskytól Ligetiig annyi modern klasszikus tekintett bámulattal. Bizonyára Pernye és Gonda könyvének sikere is hozzájárult ahhoz, hogy a hatvanas évek közepén elinduljon valamiféle olvadás a vaskalapos és rigorózus kultúrpolitikában 'jazz-vonalon': Budapest fogadta a nagy néger művészeket, többek között Armstrongot és Fitzgeraldot, Ellingtont és Blakeyt, az Erkel Színház időről-időre megtelhetett a műfajra kíváncsi publikummal, a szocializmust építő, s a nemzetközi békeharcban is szorgosan tevékenykedő államvezetés pedig büszkén mondhatta magáról, hogy íme, a magyar főváros egyik legtekintélyesebb színházában léphetnek pódiumra a nap mint nap meggyalázott amerikai néger kisebbség művészi szószólói. Hogy ez a kulturális olvadás, melynek később további jelei mutatkoztak, így például Malcolm X Önéletírásának magyar kiadása 1969-ben, mennyiben volt inherens magyarországi politikai folyamat, s mennyiben függött össze a nemzetközi helyzettel, elsősorban Vietnam 1965. február 5-én kezdődő bombázásával, azt csak egy terjedelmes politológiai tanulmány tudná megválaszolni.
Térjünk azonban vissza az úttörő kötethez, mely most tetszetős külsővel, könnyen kezelhető formátumban, fotókkal, elő- és utószóval jelent meg a Noran Kiadónál. Az Előszó (Dés László munkája) Pernye könyvének úgyszólván valamennyi erényét (s néhány fogyatékosságát) felsorolja, nehéz bármit is hozzátenni. A zenetörténész valóban jelentős tettet hajtott végre, amikor a jazzel szemben finoman szólva is bizalmatlan korban és helyen az 'igazi' művészetek közé emelte a műfajt, kimutatva, hogy a művészet egyes általános törvényszerűségei a jazz fejlődésében, ízlés- és stílusváltozásaiban ugyancsak fellelhetőek. Tömören és meggyőzően fejtette ki több helyen az egyes meghatározó muzsikusok ? például Lennie Tristano ? harmóniai gondolkozásának impresszionista, illetve barokk zenei kötődéseit, máshol pedig Schönberg, Stravinsky vagy Hindemith inspiráló hatását fejtegette, teljes összhangban a jazzt az impresszionista-expresszionista zenei örökséghez kapcsoló egyes modern külföldi esztétikákkal és művészetszociológiai szakkönyvekkel. E zenészfüllel felismert analógiáknak és összefüggéseknek a felmutatása szintén hozzájárult ahhoz, hogy a jazzt Pernye végre a magas művészet részeként fogattassa el.
Charlie Parker |
|
Pernye nem csupán kulturális missziót teljesített a jazzt rehabilitáló, vagy még inkább az azt magas művészetként felfedező kötetével. Egyaránt kívánt szólni barátokhoz és ellenfelekhez, értőkhöz és értetlenekhez, zenében járatosakhoz és járatlanokhoz. Könyvének fontos erénye (ahogy később Gonda Jánosénak is) a tömör, szakszerű, csak a legfontosabbnak tartott információkat a szövegben tartó fogalmazás, mely az olvasók valamennyi táborának üzen valamit. Tanulságos példa, ahogy a bebopról és Charlie Parkerről ír: kerüli a bombasztikus történeteket, az altszaxofonos züllöttségéről szóló színes beszámolókat, inkább azt mutatja ki, hogy a muzsikus disszonanciakezelése mennyiben származik az európai szimfonikus szerzők ismeretéből. Kettősportrénak nevezhető összehasonlításai (Parker-Gillespie) is sok megfontolandó gondolatot tartalmaznak.
Természetesen vitára sarkalló állítások is akadnak a könyvben. Nem biztos például, hogy a Monk-Tristano kettősportré elintézhető annyival, hogy az utóbbi 'fontosabb, jelentősebb és átfogóbb zongoristaegyéniség', mint az Epistrophy szerzője. Ne feledjük azonban, hogy Pernye az 1960-as évek elején, amikor könyvét írta, még lezáratlan életművekkel szembesült, és a feszült politikai helyzetben nem juthatott hozzá sok, a nézeteit árnyaló információhoz-hanganyaghoz. Az szintén igaz, hogy amint művében kronológiailag mind közelebb ér a saját korához, úgy válnak nézetei is ingatagabbá, megfigyelései alkalmanként elhamarkodottá. Könyvének 'hírhedt', az Előszóban is emlegetett része a John Coltrane-ről írott gondolatsor. Az 'Összefoglalás és kitekintés' című, az amerikai jazz akkori jelenét összegző fejezetben olvasható, hogy a szaxofonos 'a kevésbé becsületes utat választja az elmagányosodás leküzdésére', s legriasztóbb próbálkozásaival 'mindinkább elszakad' dallamtól és harmóniától. A bizonyítékul szolgáló példa a Chasin? The Trane című darab: 'E 16 perces gyötrő szopránszaxofon (!) improvizáció egyfelől teljes mértékben kihúzza a hallgató lába alól a talajt, másfelől pedig rendkívül leegyszerűsíti, pontosabban: elszegényíti a jazz funkciórendszerét.' A Noran kiadása alighanem az 1964-es első kiadás kissé képzavaros szövegét követi. 1966-ban Pernye már külön fejezetet szentelt a mai jazznek (Napjaink jazzművészete), ez sajnos hiányzik a mai kiadványból. Itt sokkal keményebb hangot használ a Coltrane-számmal szemben, melyet 'nem tarthatunk egyébnek az emberi intellektus végső széthullásánál.' E ponton szerinte jogos 'a modern jazz halálhörgéséről' beszélni. Coltrane újabb zenéje értelmetlen, 'a rossz, amatőr, úgynevezett gitáros tánczenével határos, sőt, azzal egybe is esik'. Mint ismeretes, az 1961-es Village Vanguardbeli koncertről van szó itt, ám az idézett számban Coltrane nem is szopránon, hanem tenoron játszik. Pernye további állításaival nem érdemes vitába szállni, az idő már rég megcáfolta őket.
A modern (értsd: modális és avantgarde) jazzel szembeni szigorú állásfoglalás nem von le semmit Pernye könyvének értékéből. Azt se feledjük, hogy zeneileg rendkívül modernül gondolkozó fekete jazzisták (Mingus, Davis és mások) se voltak hajlandók elfogadni a ?60-as évek egyes újításait, például Ornette Coleman irányvonalát, ez azonban szintén nem befolyásolhatja életművük megítélését. A Pernye-könyv ? vitatható állításaival együtt is ? 'kötelező olvasmány' minden, a műfaj történetével szorosabb ismertségre vágyó számára. Egyetlen fejezet átbúvárlása után is érezhető már az utószóíró Fehér Anikó igaza: 'Talán nincs senki a magyar zenekritikában, akit ennyien és ennyiszer idéznének. Pedig nem volt kimondottan társasági ember, nem dobálózott bon mot-kkal. A frappáns, de nem öncélúan jó beszéd volt a sajátja.'
