Vitkovics Mihály őseinek története egészen egy szerb népi hősi énekig visszavezethető, mely elmondja, hogy a hercegovinai Trebinjében egy lakomán politikai és vallási ellentétek kirobbantottak egy vérengzést, melyben kilenc Vitkovics testvért meggyilkoltak. Az özvegyek és gyermekeik közül többen Magyarországra menekültek, egyikük Egerbe. Vitkovics Mihály dédapja már itt harcolt vitéz kapitányként I. Lipót alatt, míg nagyapja görögkeleti lelkész volt, ahogy Bécsben iskolázott, nagy műveltségű, remek könyvtárral büszkélkedő apja is. Ő azonban nem követte elődeit a pályán, hanem Pestre ment jogot tanulni, és jó hírű, keresett ügyvéd vált belőle, akihez szívesen mentek joggyakorlatra a fiatalok, még Deák Ferenc is nála jurátuskodott. Fiatal barátja: Szemere el is nevezte őt pörzörgetőnek.
Már egészen fiatalon valóságos irodalmi múlttal büszkélkedhetett. Diákként részt vett a Kultsár által rendezett irodalmi ünnepségen a pozsonyi országgyűlés keretében, és már megírta a kor egyik legjelentősebb magyar regénykísérletét is: A költő regénye címmel.
Pesten összebarátkozott Horvát István történészprofesszorral, és Szemere Pállal, aki a magyar irodalmi kritika és szonett lelkes úttörője, saját korának elismert költője volt. Hármójukat nevezték ?Kazinczy pesti triászának?, minthogy mindhárman Kazinczy barátai, támogatói és a nyelvújítás elkötelezett hívei voltak. Irodalmi barátságuk és tevékenységük megalapozta Pest irodalmi központtá válását.
A fővárosi irodalmi élethez hozzátartoztak az irodalmi estek, vacsorák, költői kirándulások, melyek aktív szervezője és állandó tagja volt Vitkovics. Igazi társasági emberként házában rendszeresen tartott ?literatúrázó estéket,? melyeken költőbarátaival meghallgatták és javították egymás verseit, és megvitatták a szóalkotások újabb eredményeit. Itt hangzottak el a házigazda epigrammái, meséi, dalai, amit később a szerb közösségben szerbül mondott el. Horvát, Szemere, Kölcsey, Fáy András állandó vendégei voltak.
Népszerűségének záloga volt barátságos, szellemes, segítőkész egyénisége, mely központi figurájává tette az 1810-es és 20-as évek irodalmának. Bár törvényesen nem házasodott meg, összeköltözött az özvegy Manoliné Popovics Teodórával, akivel boldogan éltek együtt. Közös otthonuk, a Zöldfa utcai kastélyház szintén az irodalmi élet találkozóhelyévé vált, ahol az ?attikai estvéket? tartották.
?Az irodalom pihenő lesz számára, menedék, kikapcsolódás, de nem rögeszme, nem életforma. Csak életformájának része, színező eleme. (?) Művelt és felkészült literátor, beszél németül, latinul, görögül, szerbül, és felnőtt fejjel franciául is megtanul. Nehezen tűri az irányítást, nem megszállott, mint Horvát, s nem is tanítványi alkat, mint Szemere. (?) Az irodalmi életben is ügyintéző marad mindvégig, noha meséit és aforizmáit mindenki elismeri, az igazi nagyra becsült szerepe nem a poétai lesz, hanem a szervezői, a társasági, a házigazdai, a közbenjárói? ? írja róla Fábri Anna.
Az irodalmi életben betöltött szerepe mellett azonban az alkotói tevékenysége is jelentős volt, még ha arcképe el is homályosodott a 19. század nagy alakjai mellett. Komolyan hitt a magyar nyelv kultúraközvetítő szerepében. Bár szülei szerbek voltak, ő egyszerre lett lelkes magyar és szerb is. Mindkét nyelven megtanult gyermekkorában, felnőttként ezt a tudását kamatoztatta, amikor magyarról szerbre, és szerbről magyarra fordított. Köztük volt Kármán József Fanni hagyományai is, mely a délszláv fordítási irodalom klasszikusává vált. Rendszeresen írt dalokat, epigrammákat, episztolákat. Színdarabokat is alkotott, bár ezek közül csupán egy került színpadra.
A magyar irodalomban elsők között emelete ki az eredetiség fontosságát. ?Az eredetiség iránti igény erősebb volt benne, mint Kazinczy esztétikai maximánaik követésére való hajlam. Ő az, aki igen korán elszakad a görögös ízlés követésétől, aki a természetes dallamforma lehetőségeit s műfaji művelésre való alkalmasságát kutatja? ? írja róla Fábri Anna Az irodalom magánélete című könyvében, szavait alátámasztva Vitkovics egy levelével: ?Én olyan hiszemben vagyok ? írja Döbrenteinek 1809-ben Vitkovics ? hogy amely poéta a fejében fellobbant gondolatot mindég mások után cammogva írja, az sohasem lesz fülemilévé, hanem kanári marad fogytáig.?
Vitkovics Mihály részt vett a Magyar Tudományos Akadémia szervezőbizottságának ülésein is, bár az intézmény elindulását már nem érhette meg. 1829-ben, 51 évesen meghalt, emlékét azonban ma is őrzi az útkor számára Vörösmarty elégiája, amellyel elbúcsúztatta kedves barátját. Bár elsősorban nem nagy költőként emlékezünk rá, a 19. századi irodalmi életben betöltött kiemelkedő szerepe vitathatatlan.
