Ha jól figyeltem, mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mintegy 75-80 % jut a klasszikus ókornak, a többin osztoznak a 20. századi szerzők; ez utóbbiaknak köszönhető a cselekmény némely új fordulata, mint például az Odüsszeusz-Philoktétész összecsapás, vagy Odüsszeusz és Neoptolemosz meggyilkolása, illetve Héraklész általi feltámasztása. De azért a poénosan-remekül ülő idézet a Casablancából -"ez egy gyönyörű barátság kezdete" - jegyzi meg Odüsszeusz, amikor Neoptolemosz vissza akarja szolgáltatni Philoktétésznek korábban csalárdul elvett íját -, vagy az a Philoktétész-szóvicc, hogy "én egy kicsit még lábatlankodom itt!..." -, vagy a kelj fel és járj!" bibliai szöveg előadásba emelése azt mutatja, hogy a rendező, Koltai M. Gábor és állandó dramaturgja, Sediánszky Nóra igen gondos munkát végeztek a szövegkönyv elkészítésekor. Nyilván szándékosan vegyítik például Szophoklész zengzetes kardalszövegét Heiner Müller filozofikus eszmefuttatásaival és Jesurun nyersen durva kirohanásaival, illetve a már-már gátlástalanul hatásvadász saját kiegészítéseikkel, hiszen a nézőkre gyakorolt hatás - bármely színházi előadás lényege - jól érzékelhető: a tragikus életérzés (az arisztotelészi félelem és részvét) mellett, vagy akár azt el is nyomva, ott van a tragikus-cinikus irónia, a nesze nektek mitikus hősök, trójai háború, morális értékés tiszta erkölcs!-tanulsága.
Az 'eredeti' tragédia Szophoklész legkülönösebb, talán legtragikusabb drámája, amelyet élete alkonyán, erős Euripidész-hatások alatt írt - ilyen legelőször is a deus ex machina használata (egyetlen darabjában sem nyúlt ehhez, a fiatalabb pályatárs által kitalált dramaturgiai eszközhöz), vagy a halál nélküli tragikum ugyancsak euripidészi ötletének átvétele. Koltai pontosan érti és elemzi Szophoklész drámáját, s az így született eredményt dúsítja fel a többi szerzőtől vett dramaturgiai és textuális ötletekkel. Logikus, precízen kidolgozott gondolatrendszer, amely érzésem szerint még keserűbbé, még tragikusabbá, még hozzánk szólóbbá hangolja a pedig már Szophoklésznél is éppen eléggé tragikus történetet. A Philoktétész alapkonfliktusához a címszereplőnek semmi köze nincsen, a Philoktétész című tragédia nem elsősorban Philoktétészről szól. Ennek megértéséhez röviden fel kell idézni a mítoszt, s azt, hogy ennek alapján Szophoklész hogyan szerkeszti tragédiáját.
Odüsszeusz azt a feladatot kapta a görög sereg vezetőitől, hogy vigye Trója alá azt a Philoktétészt, akit a háború megkezdése előtt, mintegy tíz évvel ezelőtt éppen ő tett ki - egyébként szintén parancsra - az embernemjárta, lakatlan Lémnoszon, mivel a kígyómarástól szenvedő hős fájdalom-ordításai lehetetlenné tették a közösség normális működését. Most azonban egy jóslatból kiderült, hogy nélküle nem lehet bevenni Tróját, tehát valahogy el kell érni, hogy visszatérjen az őt eláruló görög közösségbe (itt és most messze vezetne azon elmerengeni, hogy tíz év után azért már tényleg éppen ideje volt, hogy a görög seregben valakinek eszébe jusson megkérdezni egy jóst, ugyan miért nem sikerül már bevenni ezt a ronda várat). Csakhogy Philoktétészt nem lehet sem erőszakkal, sem meggyőző szavakkal rávenni arra, hogy megbocsássa az ellene elkövetett bűnöket, hiszen legyőzhetetlen - nála vannak Héraklész csodafegyverei, íja és nyilai -, és engesztelhetetlenül gyűlöli a görögöket, köztük is legkivált Odüsszeuszt. A lehetetlen feladat megoldása zsenialitást kíván, s ki más lenne erre képes, mint a csavaroseszű Odüsszeusz. Magával viszi küldetése szövetségeseként azt az ifjút, aki a trójai háború és a Philoktétész elleni árulás bűnében ártatlan nemzedék képviselője, s olyan fegyvert ad a kezébe, amely a legyőzhetetlen Philoktétészt térdre kényszeríti (ez most szándéktalan szóviccé sikeredett, de a kép konkrét és átvitt értelemben is pontos, helyénvaló!) Ez a fegyver pedig a hazug szó, amely ellen Philoktétész egyszerűen azért nem tud védekezni, mert jól érzékelhetően nem is tud ennek a minden emberi értéket lerombolni képes csodafegyvernek a létezéséről. Philoktétészt tehát Neoptolemosz nem is elsősorban a héraklészi fegyverektől fosztja meg, hanem attól az utolsó, még az emberléthez kötő kapocstól, ami nem más, mint a szó, a világ jelenségeit leírni hivatott emberi nyelv. Szophoklész legkeserűbb gondolata ez: a Philoktétészt sújtó tragikus sors más - rosszabb -, mint akár Antigoné, akár Oidipusz tragédiája: ha már a szó is pusztításra termett fegyverré válik - ráadásul egy tiszta lappal induló generáció legkiválóbbnak hitt képviselőjének használatában, aki a puszta anyagi haszon reményében fordítja azt ellene -, akkor tényleg csak az öngyilkosság marad. Csakhogy Héraklész deus ex machinája még ezt a kiutat is elzárja előle: megalázottan, minden értékétől megfosztottan el kell mennie Trójába, segítenie kell elpusztítani Tróját.
Idáig tart Szophoklész tragédiája, s itt lép tovább Koltai rendezése: ezt az igazán kiábrándító, tragikus világképet festi még tragikusabbra, még kiábrándítóbbra a vendégszövegek értő felhasználásával. A nem szophoklészi jelenetek - mint amilyen Philoktétész többszöri ütköztetése Odüsszeusszal, majd a kettős gyilkosság, illetve a tündérmeséket idéző, csillámló varázsporral végrehajtott új életre keltés, nem utolsó sorban pedig ez a már-már az abszurdra hajazó békés-boldog befejezés a se nem élő, se nem holt, bambán és tehetetlenül vigyorgó szereplők között magabiztos nyugalommal intézkedő, elegáns, fehér szalmakalapos Héraklésszal - nos mindezek a jelenetek monumentális mértékűvé növelik az érzést, hogy itt már minden életpillanatunkról, vagyis életünkről éppen úgy, mint halálunkról a gátlástalan és ezernyi, kiszámíthatatlan alakban mindenütt jelenlévő hatalom dönt.
Koltai színpadán minden ennek a tragikus iróniával fűszerezett, végtelenül tragikus világképnek van alárendelve: Lémnosz szigete egy keskeny mederben csordogáló patakocskával körbefolyt, kopott emelvény, amelyen gusztustalanul málló, virágmintás tapétafalon ízléstelenül giccses műhalak úszkálnak a semmiben (a végén remek burleszk-poénként - a dráma legtragikusabb jelenetébe ágyazva! - Héraklész véletlenül életre is kelti az egyiket). De a sziget-lét sem veendő komolyan, hiszen minden irányban, bármikor le lehet e sziget-dobogóról lépni, s Philoktétész barlangjának szája egyszerű ajtó, kilinccsel, nyitható, csukható.
A színészek, e sokfelől összeverbuvált "társulat" tagjai, ha nem is mind azonos színvonalon, de jók. Sőt, nagyon jók: fegyelmezetten, a szerepek pontos értelmezésére épülő játékkal építik a történetet. Huszár Zsolt Odüsszeusza fekete garbóban, fekete nadrágban és bokáig lebbenő, fekete köpenyben egy sokat megélt Mátrix-hős fájdalmas-keserű titokzatosságával rezzenéstelen arcán, megkérdőjelezhetetlen bölcsességgel irányítja az eseményeket: ha kell, manipulál és parancsol, de ha arra van szükség, megértően hallgat, mi több, meg is alázkodik. Huszár képes érzékeltetni, hogy a halálos fenyegetés árnyékában ez a végtelenül cinikussá züllött Odüsszeusz egykor igenis igazi hős volt, aki a hazájáért és a közösségért minden veszélyt vállalni tudott. Menszátor Héresz Attilát én még nem láttam ennyire jónak: neki van a legösszetettebb szerepe: ő a Neoptolemoszt kísérő Kar és a dráma végén fellépő Héraklész is. Szinte mindvégig a színen van, s sikerül elérnie azt, amire csak a legnagyobbak esetében tudok példákat mondani: oly intenzitással van jelen, hogy akkor is középponti szereplője a cselekménynek, amikor a háttérben csendesen kézimunkázik; mint a záróképben megtudjuk, mindvégig egy apró görög zászlót hímzett, amelyet azután boldogan illeszt a fásultan bámuló Philoktétész íjának végére. Időnként kifejezetten hátborzongató, amint kilépve Kar-szerepéből partnerei - Philoktétész és Neoptolemosz - fejére olvassa az igazságot, amelyet ők jól láthatóan képtelenek elfogadni (vagy talán meg sem értik, amit mond). Szenvtelen hangon elmondott szavai mégis pörölycsapásként zuhannak ránk; ő az, aki minden szerepében, akár kívülállóként, akár közvetlen érintettként a kellemetlen, pontosabban elviselhetetlen igazságot kimondja. Kovács Krisztián Neoptolemosz szerepében az első jelenettől eltekintve teljesen egyenrangú partnerként tud részt venni ebben a magas színvonalú összjátékban. Sajnos Neoptolemosz jellemtorzulásának pillanatát, az Odüsszeusszal folytatott első összecsapását nem tudja jól megoldani, pedig itt dől el, hogy Akhilleusz dicső jellemű fiát látjuk-e, vagy egy, az anyagi és erkölcsi haszonért minden erkölcsi gátlást sutba vetni kész fiatalembert. Elsősorban az ifjú lelkében lejátszódó folyamatok, a különböző intenzitású érzelmek megmutatása hiányzik alakításából.
A sok jó alakítás közül is kiemelkedik Mucsi Zoltán Philoktétésze. A Krétakör előadásain megszokott hibátlan összpontosítást és tökéletes fizikai állapotot hozza magával és kamatoztatja egy "klasszikus" tragédiában virtuóz módon. Mucsi valósággal lubickolni látszik a szerepben; a szó legnemesebb értelmében eggyé válik Philoktétésszel. Halottfehérre meszelt, visszataszítóan ronda lárvaarc mered Neoptolemoszra, s folyamatosan nyilvánvalóvá teszi, hogy ezt az embert nem lehet szeretni, sőt, szimpátiát is igencsak nehéz lenne érezni iránta. Ez messze több - kiábrándítóbb! -, mint amit Szophoklész állít hőséről. Mucsi olyannak mutatja Philoktétészt, mint aki valaha talán tényleg a görögök - vagy mondjuk inkább, általában az emberek - közé tartozott, de ma már ez elképzelhetetlen; már kizárólag gyűlölni tud, engesztelhetetlenül acsarkodni mindenkire, akinek köze volt élete tönkretételéhez. Neoptolemosz hazugságának napfényre kerülése csak elmélyíti azt a végtelen gyűlöletet, amely kitölti életét. Mucsi arra a bravúrra is képes, hogy szövegen túli jelentéseket fűzzön a történethez: amikor a fájdalomtól őrjöngő, önkívületi állapotba kerülő Philoktétészt látjuk, ahogy kifordult szemmel, görcsbe csavarodott végtagokkal összecsuklik, majd fetrengve vonaglik a fal tövéhez szorulva, egyszeriben nemcsak azt értjük meg, miért húzódik undorodva félre Neoptolemosz, de a színpad jelenben igazolja a görög sereg vezéreinek tíz évvel ezelőtti döntését: ezzel az artikulálatlanul hörgő-ziháló véglénnyel tényleg egyetlen éplelkű ember sem maradhatott együtt a megtébolyodás veszélye nélkül! Nagy alakítás.
