A kiállítás és a portrésorozat koncepciója ezzel a mondattal nyit: "A művészet lényege az, hogy közönsége legyen." Az a vágy, hogy ez a közönség a tizen- és huszonévesek közül kerüljön ki, bizony jogos. Ám az ötlet, hogy mindezt az akciót egy zenecsatornába implantálják, minimum kérdéses. Részint kényelmetlen szembesülni a PR-szakembereknek azzal a kutatási eredményével, hogy ez a korosztály csakis itt és csakis az émelygést okozó, rángatott kameramozgások manírjával célozható telibe. Az sem világos, hogy ugyan miért is várnánk ettől a projekttől az MTV-nézők szemléletének látványos kitágulását, amikor nyilvánvalóan éppen ebből a nemzedékből választották ki a bemutatott alkotókat is. Vagyis biztonságos terepen maradtak, a határátlépés csak szokatlan ötlet volt, de valós eredmény ettől nem igazán várható. Jó volna tudni, milyen elvárás van a sorozat és az abból következő kiállítás mögött: a kortárs képzőművészet keres újabb piacot, vagy az MTV fogott hozzá egy profilbővülésnek?
Azért egy kis igazítás itt sem ártott volna. Mert az anyag meglehetősen laza, néhány telitalálat mellett többször is álmosító unalom ül a termekre - amit egy pályakezdő csapattól igazán nem várnánk. Izgalmas és érett Czene Márta szürreálist és fotorealisztikust ötvöző festészete, és jó ötlet a videómunkája is, a Van Gogh képében eltévedt kínai turista. Szépen reagálja le a közeget Stark Attila is, aki a zene nyelvét festi meg klasszikus eszközökkel, de eredeti hangvételben. Jól működnek Sipos Eszter ötletei is, a csoportkép, amit az archaikus egyiptomi festészet módján, felülről fest meg, és finom gegek tárháza a közlekedési piktogramokká alakított szülői-tanári okoskodások (Üvöltsd ki magad!, Nevezd meg a félelmedet!, Sétálj minden nap fél órát!). Hálás műfajt választott a land arttal Komlovszky-Szvet Tamás, de nem eléggé hozta ki a munkáiból a hangulatban megelőlegezett lehetőségeket. Komplex analízist végez Ötvös Zoltán azzal, ahogyan épületekben festi meg és tárja fel a szocialista keretek között felnövő nemzedék pszichés terheit. A Galbovy Attila-Péli Barna alkotópáros installációja az utolsó kínairól erős, szellemes látomás, műfajok szövevényes építménye, Albert Ádám digitális nyelvbe ültetett valóságos közléseiben is sejthetők a pálya további izgalmas lehetőségei. De vaskos közhelyek is kerültek a kiállított anyagba szép számmal.
Nem tudom, valóban sikerült-e "ráébreszteni a fiatalokat, hogy a velük egykorú képzőművészek érdeklődése és önkifejezése sok hasonlóságot mutat az övékkel", ahogyan a projekt kiötlői fogalmaztak, de az a gyanúm, hogy kész patentokkal egyéniségeket bemutatni ritkán lehet. És a tárlat is jobban járt volna, ha egyértelműbb hangsúlyok segítik a tájékozódást. A kereskedelmi média már régen rájöhetett volna, hogy mindenki jobban jár, ha nem az igények alá tolják a minőséget, hanem fordítva, éppen azzal emelik meg az igényeket. Talán majd legközelebb.
