Gál Vilmos: Piaci hangulat

A Tojásos ember fia nagyon megnézi a lányomat, akinek az egész testét a nagymamájától örökölt esőkabát fedi, merthogy zuhog. A kapucni miatt az arca alig látszik. A Tojásos ember fia nagydarab, de kedves. Félelmetes mancsaiban soha nem törik össze egyetlen tojás sem. Néha újhagymát is veszek tőlük, és miután a Kolbászos bácsi, akinél a kolbászt szoktam venni, a múlt héten átbaszott (mert hagytam magam, pedig már messziről ordított arról a retek kolbászról, hogy avas, de nem mertem szólni), szóval úgy döntöttem, a jövő héten esetleg kipróbálom a Tojásosék páros kolbászát, mert az állaga és a színe alapján egészen kecsegtetőnek tűnik az ízvilága… Tehát a Tojásos ember fia jól megnézte a lányomat, én meg őt, és miután ezt konstatálta, zavarában megszólalt: Izé, csak nézem, hogy ma nem a nejedet hoztad. Ja, ma nem, bólintottam mosolyogva. Melóznia kell. Szombaton? Berendelték? Be, hagytam rá, aztán intettem, és tovább indultunk a Mézesék felé. Közben a lányom rám vigyorog, értjük egymást. Ja, azt hitte, az új csajomat hoztam. Lecseréltem Katát, és beújítottam egy ilyen fiatalkát, tiszta Faludy. Röhögünk, arcunkba csorog az eső. Vele szerencsére lehet ilyenről röhögni, mert irodalmilag túlművelt.

Március vége van, a város népe az eső ellenére éledezik, sűrű rajokban csap le a gazdag árukészletre. Úgy tűnik, a fogyasztási kedv hatalmasra dagadt.

Fokozottan vigyázzanak értékeikre, mondja be a Női hang a hangosbeszélőn.

Megállnék a Kávésnál, de most velem a lányom. Amikor egyedül jövök, le-lecsúszik egy rumos kávé, tejszínhabbal. Irigykedve bámulom a pult mellett álldogálókat. Fene a beletekbe!

A Sültkolbászos felől isteni illatok terjednek, irgalmatlanul csiklandozzák az orrom. Az asztaloknál jóízűen zabál, akinek otthon nem adott reggelit az asszony. Itt sem állunk meg.

Brigi jön a lányával, köszönünk, néhány keresetlen szót váltunk. Ők kik is voltak, kérdi a lányom. Ismered őket, csak régen találkoztatok. A kislány Vera ovistársa volt. Ja, tényleg.

A Mézes bácsival és a Mézes nénivel a kapcsolatunk legalább olyan régi, mint a Tojásossal, cirka tizenöt esztendő. Néha elbeszélgetek a bácsival a méhészetről. Mindig van valami. Jó sosincs, csak rossz. A kedve keserű, ellentétben a termelvényével. Szigorúan csak akácmézet fogyasztunk, nagy tételben, s nem hallgatunk Schorbert Norbira (sem). A lányom egy műanyag macimézes tubusra mutat. Maciméz, mondja. Imádom. Ja, jó is az, bólintok. Könnyű az adagolása. És milyen régi, már az én gyerekkoromban is volt. A Mézes néni rákontráz. Ja, a hetvenes évektől. Még mindig szeretik a népek. Azt hittem, már régen nincs ilyen. Honnan szerzik be a flakonokat? Felcsútról. Igaz, apus? Felcsútról rendeled? Igen, onnét. Na, mondom, azt is biztos a Lölő gyártja… Ezen kuncogunk egy sort velük. Megyünk tovább, a Kedvenc Ócskásomig. Meglátok egy Viktória-mintás herendi gyertyatartót. A múltkor még harmincra taksálta az ürge, akinek szeretem a hangját, meg a hanglejtését. Az egyik rokonomra emlékeztet, akit egyébként nem szeretek, de a hangját igen. Mennyi, kérdezem megemelve a gyertyatartót. Húszezer. Visszateszem, megköszönöm. Majd, három hét múlva talán megkapom tízért, tizenkettőért. Annyit megér, többet nem.

Fokozottan vigyázzanak értékeikre, mondja be a Női hang a hangosbeszélőn.

Átmegyünk egy másik kacatoshoz, cigánycsalád viszi a boltot. Egy fiatalasszonnyal kell alkudni. Meglátok egy zománctáblát, Dunaharaszti Takarékszövetkezetek Részvénytársaság a felirata, meg a napok a nyitvatartással. Biztosan 1948 előtti, állapítom meg. És micsoda nagyzolás, gondolom. Nem egy Takarékszövetkezet, egy nagyközségben, hanem mindjárt több. Vajon mennyi volt? Kettő híján egy tucat? A tábla sarkai rozsdásak, a zománc sok helyütt lepattogzódva, a Dunaharaszti feliratot épphogy ki lehet venni, azt szerintem kalapáccsal dolgozták meg egykor, esetleg az ötvenes években. Kettőezer alatt elviszem, súgom a lányomnak. Mennyi, kérdezem a nőt. Negyvenezer. Elhúzom a számat. Felbecsültettem, a szakértő szerint hatvanat is megér. Hát… Így összetörve aligha, mondom, s megyünk tovább. Még puhul pár hétig, gondolom, és lemegy ez is tízre.

Zsuzsi néni jön szembe, köszönünk egymásnak. Ő ki volt, kérdi a lányom. Vera dadusa volt az oviban, válaszolom.

Kapszulás kávét is veszek, a fickónak már van kártyaolvasója. Elismerően bólintok felé, ez már döfi! Haladni kell a korral! Az lesz az igazi, ha már a krumplit is kártyával veszem a piacon! 21. század.

Tibi int, köszönünk egymásnak, parola, a lányom kérdi, ez ki volt? Focishaver, mondom.

Fokozottan vigyázzanak értékeikre, mondja be a Női hang a hangosbeszélőn.

A Tejesasszony meg a lánya a kedvenceim. Nagyon hasonlítanak egymásra, és extra kedvesek. Telente ugyanolyan fehér plüsskabátban árusítják a portékájukat. A stand oszlopára egy boci fényképe tűzve. Persze biztosan nem ő adja a tejet, de nagyon cuki. A Tejeséknél mindig hosszú sor áll. Én általában parenyicát veszek náluk vagy füstölt tehénsajtot. Az állaguk változó, de éppen ezt szeretem. A minőségük nem állandó, mint az unalmas boltiakban.

Hunya jön az asszonnyal, parola. A lányom kérdi, és ez ki volt? Az Autószerelő focishaver.

A Csirkésnél már szinte senki, későre jár. Egy öreg bringás torlaszolja el az utat, és a Csirkés úrral kezdeményez mélyen szántó beszélgetést az orosz-ukrán háborúról, de a Csirkés nem igazán vevő erre. A Csirkés motyog valamit a keresztényi szeretetről, nyilvánvalóan háborúellenes. Lefogyott, állapítom meg. Emlékszem, az ősszel valamin nagyon összekapott az asszonnyal, mire a feleség dúlva-fúlva, az ajtót rácsapva rohant el az átalakított lakókocsiból. Most itt van újra, a férj pedig lefogyott. Csak ennyi kellett? Vagy mi? Apró drámák. Nincs már filézett csirkemell, csak csontos.

Zoli jön, pacsi, ez már megint ki volt, kérdi a lányom. A Gumis focishaver.

A grillcsirkéshez megyünk hát, bár nem terveztük. A Grilcsirkés ember valóságos Humor Herold. Mit adhatok? Szárnyát vagy a combját? Ott van az a nagyobbacska, magának azt ajánlom, látom el fog férni. Egyben, vagy gyilkoljam kettőbe? Kettőbe elég, biztos? Na, látom, már meg is főtt az ebéd. Ezzel egyébként a feleségemet az őrületbe kergeti, ha itt van. Általában visszaszól, persze kedélyesen. A lányom csak röhög rajta, élvezi. Arrébb megjelenik a Tisza standja. Meg ne állíts, nézek az aktivista szemébe, mert megjárod. Ért a szóból.

Fokozottan vigyázzanak értékeikre, mondja be a Női hang a hangosbeszélőn.

Kifelé még belefutunk egy szóváltásba. Mi vagy te, piacos? Milyen árus vagy te? Na hagyjál békén, ha jót akarsz magadnak, tróger! Mit, a lányom előtt, te senkiházi… Rendőrautó közeleg, elhallgatnak. Az árokparton ismerős arc, egy Nótás Kedvű Ember katonadalt kántál. Pénzt dobok a kosarába, de CD-t most nem veszek tőle.

Fokozottan vigyázzanak értékeikre, mondja be a Női hang a hangosbeszélőn, halljuk még távolodóban.

Az árokpart csúszós, saras. Sikerül elvágódnom, a tojásból néhány eltörik. Szitkozódom, a ruhám csupa sár. Begorombulok, a földhöz vágom a maradék tojást is. Így mulat egy magyar úr, dörgöm a levegőégbe. Micsoda kalandos életem van, gondolom, és a gyereket visszaküldöm tojásért.