A Picardia Trio egyik koncertjének felvezetésében azt mondta: szemtelenség Vivaldi zenéjére szöveget írni. Miért inspiráló mégis?
Bornai Tibor: Először is azért, mert – el kell ismernem – hajlamos vagyok szemtelen lenni. Nem szokás komolyzenei műre dalszöveget írni több száz évvel később. Azért szemtelenség, mert a szerző már nem szólhat bele. Amúgy nagyon csábító feladat. Nem nekem jutott eszembe. Vámos Miklós kapacitált engem, amire azt mondtam, hogy nem írom meg, mert nem lehet. De aztán hazafelé menet azt gondoltam: Mi az, hogy nem lehet?! Mi az, hogy valamit én nem tudok megcsinálni?! Tehát jóformán dacból írtam meg, hogy Miklósnak bizonyítsam: igenis lehet.
A négy évszakot mindenki ismeri, aki nem hallgat klasszikus zenét, az telefonos várakoztató zeneként. Vivaldi műve egy hegedűsnek a könyökén jön ki, vagy meghatározó alapműként tekint rá?
Soós Gábor: Hol az egyik, hol a másik. Vannak számomra meghatározóvá vált felvételek. Kovács Dénes játékára gyerekkoromból emlékszem, aztán az 1980-as évek végének kitűnő felvételére, amelyen négy nagy amerikai hegedűs (Itzhak Perlman, Pinchas Zukerman, Joshua Stern, Shlomo Mintz) játssza a különböző évszakokat. De ami számomra reveláció volt, az az Il Giardino Armonico nevű olasz régizenei együttes felvétele.
Bálint Ágnes: Ezzel én is így vagyok. Tizenéve hallottam az előadásukban A négy évszakot egy magyarországi fesztiválon, lenyűgöző volt. Arra gondoltam: te jó isten, ezt így is lehet?!
S. G.: Szinte újra felfedezték a darabot. Úgy hiszem, Vivaldi valahogy így képzelhette a darabja előadását. Nagy gonddal átnézték a szerző zenéhez társított szonettjeit, és ezeknek a szövegeknek a hangulata rendkívül pontosan megjelent az előadásmódjukban. Azóta nem is szívesen hallgatom meg másként, mert bár akadnak nagyon szép felvételek, legtöbbször úgy érzem, hogy nem arról szólnak, amit Vivaldi leírt.
B. T.: Én is felvételen hallottam az Il Giardino Armonico játékát, és akitől kaptam a felvételt, attól azt kérdeztem, hogy: – Ezek szintetizátort is használtak? Mert olyasmit hallottam, amit ember nem tud eljátszani. De ők el tudják.
B. Á.: Hallottam igen jó átiratot. Nekem van egy fuvolaművész bátyám (Bálint János – a szerk.), aki gyakran hangszerel át hegedűdarabokat fuvolára. Hacsaturján hegedűversenyének Rampal által átírt verziójával diplomázott a Zeneakadémián, és gondolta, hogy ha a Rampalnak sikerült, akkor ő meg átírja többek között A négy évszakot.
B. T.: Az ő bátyjával én úgy hallottam A négy évszakot, hogy egy 25 tagú tangóharmonika-zenekar kísérte.
Ehhez képest a szemtelenség fogalma egy kicsit átértékelődik. Ahogyan Gábor említette: Vivaldi maga is írt szonetteket a zenéhez. Ezeket felhasználta?
B. T.: Nem, és talán megkönnyítette a dolgomat, hogy nem is olvastam őket, mert így eleresztettem a saját fantáziámat. A dalszövegírás egy nagyon szórakoztató játék. Egy picit nehezebb, mint a keresztrejtvényfejtés, de nagyon hasonlít hozzá. Adott egy bizonyos hosszúságú zenei sor, pontos hangsúlyokkal ellátva, és ki kell tölteni a sorokat. Amikor elkezdtem a Vivaldit, akkor három perc múlva tudtam, hogy ez nagyon élvezetes dolog lesz, és nagyon fogom sajnálni, amikor kész lesz. Ugyanis onnantól kezdve nagyjából két hónapomat az töltötte ki, hogy ezen szöszmötöltem, és annyira nagy boldogság, amikor rájön az ember, hogy: De van olyan szó, amit ha hozzáteszek, akkor az úgy jó lesz. Vagy várjunk csak, van egy még jobb!
Kihívás az eredetileg hegedűre komponált dallamokat elénekelni?
B. Á.: Óriási. Rendkívül nagy hangterjedelmet igényel. Bár az is igaz, hogy a próbákon találtuk ki, hogy egy-egy sor egy- vagy kétvonalas oktávban szólaljon meg, attól függően, hol szól szebben, vagy melyik illik jobban a szövegek tartalmához. Én szoprán vagyok, és viszonylag ritkán énekelek ilyen mélységben, szóval technikailag egy csomó fejlődésre és nagyon sok gyakorlásra volt szükségem ahhoz, hogy a kisoktávban is értékelhetően megszólaljon a hangom. De imádom, ha a határaimat feszegethetem. Ebben azt is nagyon élvezem, hogy sokszor totál kívül vagyok a komfortzónámon.
B. T.: Időnként pedig az élete a kezemben van, mert hogyha én lassabb tempót választok, meg fog fulladni.
B. Á.: Komoly csaták voltak a tempót illetően.
B. T.: Figyelni kell, amikor már lila a feje…
B. Á.: Egyébként a szöveget kifejezetten élmény énekelni, mert Dráni úgy írta meg – ami magyar szöveg esetében nagyon ritka a mi műfajunkban –, hogy a prozódia valóban tökéletesen illeszkedik a zenéhez. Olyan, mintha Vivaldi kimondottan erre a nyelvre írta volna.
B. T.: Szerintem nincs olyan egy szótagú magyar szó, amit ne használtam volna föl. De, talán a pék. Az kimaradt.
Ilyenkor az ember nekiül a „keresztrejtvénynek”, és szépen halad sorról sorra?
B. T.: Amikor elkezdtem, nem tudtam, hogy mi lesz a vége. Körülbelül úgy írtam ezt a szöveget, mint 12 éves koromban az első regényemet, amelynek az volt a címe, hogy: Kit rejt a Jan Mayen-sziget? Ahogy írtam a regényt – 140 oldalt –, én is izgultam, mert nem tudtam, mi lesz a vége. Tehát itt is az volt, hogy elkezdtem az első sorral, és úgy éreztem, hogy idáig kész. Azt, hogy ez a végén egy élettörténetté áll össze, az első sor leírásakor nem tudtam. Ezért aztán tudok mondani neked egy nagyon fellengzős mondatot erről: úgy írtam le, mintha diktálták volna.
S. G.: Dráni szövegei olyan pluszt adnak a zenéhez, hogy – bár ez talán blaszfémiának tűnik – ha Vivaldi hallaná és értené a magyar szöveget, akkor ő is hozzájárulását adná, merthogy tágítja A négy évszak univerzumát, nem pedig elvesz belőle.
Az előadásmódot tekintve mennyire van szükség játékosságra, színészi kvalitásra?
B. Á.: Végre szükség van rá! A Nemzeti Énekkarban is átéljük a szöveget, amit éppen éneklünk, de nem lehet ilyen intenzitással kiragyogni. Szóval én borzasztóan örülök, hogy itt egy kicsit szabadjára engedhetem a színészi vénámat.
B. T.: De azért beleírt a szövegbe.
B. Á.: Igen, mert bár nagyon tetszett a szöveg, volt egy rész, amivel nem tudtam mit kezdeni. Az ősz első tétele, ahol az énekes illuminált állapotban van, ami a tétel során csak fokozódik. A mi triónk előtt Dráninak volt már egy bemutatója, ahol egy öttagú énekegyüttes adta elő, és ezt a tételt egy férfira osztották. Arra gondoltam, hogy az hagyján, na de egy részeg nő a színpadon?! De aztán elkezdtük próbálni, és megkérdeztem mindenkit, aki arra járt és meghallgatta, és egytől egyig azt mondták, hogy semmi baj nincs ezzel. Viszont egy spicces nő nem a „bicskáját és a tárcáját” keresi, hanem inkább a „kottáját és a rúzsát”. Ezeket javítottam a szövegíró engedélyével.
Mi a hegedűs szerepe, ha az énekes „átveszi” a szólót?
S. G.: Sokat játszottam ezt a darabot, és kezdettől fogva tudtam, hogy ez egy sajátos átirat, amelyben nagyon inspiráló, hogy nekem az énekes szájából elhangzó mondatokra, szavakra kell reagálnom, nem pedig az évtizedek alatt megtanult szólamokat játszani. Éppen ezért a Picardia Trio a legizgalmasabb projekt, amelyben eddig volt részem eljátszani ezt a darabot. Az én „játszanivalómból” alig faragtunk le, leginkább a lassú tételekben veszi át az énekszólam az első hegedűs dallamait.
B. T.: Ezt a darabot eredetileg 15-25 fős vonószenekarral és ötfős jazzénekegyüttessel mutattuk be, de ez túl nagy apparátus ahhoz, hogy utaztatni lehessen és ki tudják fizetni a gázsit. Gondolkodtam, hogyan lehetne ezt piciben előadni. Az amszterdami Rijksmuseum árkádja alatt láttam három embert. Egy tangóharmonikást, egy bombardóst és egy hegedűst. Ezek így hárman éppen a Nyár valamelyik tételét játszották, én pedig ott álltam földbe gyökerezett lábbal, hogy: Istenem, ezeket én bele akarom tenni egy gyufásdobozba és hazahozni! Végül ebből lett a zongora, hegedű, ének.
Hogyan került bele Soós Gábor hegedűsként?
B. T.: Gábor nevét nem ismertem, ám egyszer csak elém került egy kis videó, ahol ő az Anima vonósnégyesével a KFT együttes Afrika című dalát játssza. Amikor ahhoz a részhez értek, hogy „ha kérditek idehaza”, akkor ránézett a közönségre, abbamaradt a hegedülés, és mondta: „hogy milyen volt Afrika…” majd játszotta tovább. Azt gondoltam, ennek az embernek van humora. És megkérdeztem, hogy nincs-e ehhez kedve.
S. G.: Először azt hittem, a jogdíj miatt keres… Felkerült az előadás a YouTube-ra, ő pedig két nap múlva már látta és reagált rá. Kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Dráninak volt egy kedves mondata. Úgy fogalmazott, hogy gyakorlatilag pár nap alatt gyermekkori barátok lettünk. Az ő szakmai múltját ismerve megijedhettem volna a feladattól, de a személyisége és a zenéhez való hozzáállása az enyémmel egészen azonos.
Az magától értetődő volt, hogy a szerző az előadásban zongorázik?
B. T.: Nem, de hamar rájöttem, hogy nem húzhatom ki magam alóla, hiszen ki fogja ezt a 64 oldalt megtanulni?! Két évig tanultam zongorán eljátszani ezt az anyagot. Amikor már úgy éreztem, hogy tudom, akkor találtam meg Soós Gábor hegedűművészt. Elkezdtünk próbálni kettesben, és kiderült, hogy én ezt még nem tudom. Az én komolyzenei művelésem megállt 18-19 éves koromban, és azóta kócos beatzenészként tengetem a napjaimat. Gábor, aki pedig egy komoly komolyzenész, elkezdett nekem olyanokat mondani, amik nekem régről harangoztak. De hát elő kellett vennem ezeket a készségeket, és rá is bíztam a művészeti vezető szerepét.
S. G.: Dráni elfogadta a javaslataimat. Én pedig az a fajta klasszikus zenész vagyok, aki nagyon szereti a populáris zenét, éppen ezért igyekszem a klasszikus zenét is azzal az energiával interpretálni, ahogyan mondjuk egy rockzenekar csinálja. Ezért aztán nem volt nagy távolság a két gondolatvilág között.
B. T.: Ketten próbáltunk több mint fél éven át, és mindig elhangzottak újabb javaslatok az énekesre, és Ági volt az első, aki elvállalta.
Miért éppen szoprán hangon érdemes előadni A négy évszakot?
B. T.: Én arról ábrándoztam, hogy legyen valaki, aki ezt el tudja énekelni – a mély hangoktól a magasakig. Éveket töltöttem az énekeskereséssel, amikor egyszer csak nem is tudom, hogy én csaptam a homlokomra, vagy a múzsa, vagy a jóisten, hogy az én legjobb barátomnak a húga fogja ezt elénekelni. A bátyját a ’80-as évek végén ismertem meg, azóta úgy gondolok őrá, hogy ő a testvérem. És akkor egyszer csak elkezdett gyanús lenni, hogy nem lehet, hogy éppen a húga az én emberem?!
B. Á.: Tavaly októberben csatlakoztam a fiúkhoz, és bár én a komolyzenében élek, szerintem soha életemben nem gyakoroltam ennyit, mint ezt.
B. T.: Ági áll középen, ő a főszereplő, és ez nagy teher. Gáboron is sok múlik, mert én játszom az apró munkát, a Gábor meg a virtuóz részeket. Három ember az egy nagyon szűk egység. Mi így hárman nagyon nagy szimbiózisban tudunk együtt muzsikálni.
Mi az, amitől ez a szimbiózis létrejön?
B. Á.: Csak közhelyet tudok mondani: a szeretet. A színpadon szerintem ez az egyik legfontosabb dolog. Nyilván túl azon, hogy az ember birtokolja a hangszerét és tudja a darabot, de ami a közönség számára a leginkább lejön – és ez teljesen megfoghatatlan –, hogy ha szeretik egymást azok az emberek, akik együtt muzsikálnak.
B. T.: Az is lejön, ha utálják. Én például soha nem játszottam együtt olyannal, akit utáltam. És ez nem biztos, hogy csak szerencse. Ez szerintem választás. Annak idején úgy alakultak a zenekarok az iskolában, hogy nagyon jó barátok voltunk, és kitaláltuk, hogy csináljunk egyet. „Te nem tudsz semmilyen hangszeren játszani, akkor te leszel a basszusgitáros! De benne kell hogy legyél. Nélküled nem jó.” És ezek közül sokan tényleg megtanultak basszusgitározni. Aki végképp alkalmatlan volt basszusgitárosnak, abból lett a technikus. Tehát baráti társaságokból születtek a zenekarok, és szerintem az volt az erejük.
Fotók: Lantos István
