Az örökbefogadott talált gyerek elkanászodásának, stációsan kanyargó élet-beavatódásának és megtérésének sokak által egy emlékezetes angol filmből (Tony Richardson, 1963, Albert Finney-vel) is ismert históriája a jelen feldolgozás különféle változataiban huszonöt éve közkedvelt a magyar nyelvterület teátrumaiban. (Henry Fielding regényét David Rogers írta színpadra. A magyar fordítást Révész Mária jegyzi. A szöveget ezúttal Garai Judit dramaturg gondozta.) Az életöröm dicsérete, a kaland próbatétele, a mindennapok fonáksága, a szerelemnek a szerelmesek és szerelemvágyók feletti hatalma egyként szólt, és sok minden egyéb most is szólhatna belőle. Bezerédi Zoltán viszont csak a szórakoztatásra, a pontosan klappoló lebonyolításra pörgetett rá ? mert az a néhány megnyomott mondat és bizalmas kiszólás, amely felhívja magára a figyelmet, komolyabb tartalomnak nem nevezhető. A sok elkopott viccel dolgozó, túltarkított, színesnek mégsem ható előadásban a színészek hozzák a kötelezőt. Ez a minimum, ha már a Vígszínház gavallér módon legjobb erőinek egyik lehetséges válogatottját nevezte a Tom Jonesra. Az általában több szerepet alakító közreműködők ? elsősorban a méltóságteli naivitást maga elé tartó Lukács Sándor, a figuráit a klasszikus komédiákhoz mérő Igó Éva, az erőszakolt vagy vázlatos jelenetein is úrrá levő Kútvölgyi Erzsébet ? biztonságos játéka a felvezetéstől kezdve fix egyesre vehető. Nem kell csalódnunk Csőre Gábor ütődött szögletességében, Fesztbaum Béla karikaturizáló képességében, Kovács Patrícia cserfességében sem. Másokat túlzott kiabálásba, sikoltozásba, nyafogásba, cuppantásba szorít a színészvezetés.
Csalódnunk a bemutató egészében kell. Nem a dominójelmezes báli jelenet mondatja: az epizódok úgy dőlnek sorban egymásra, mint a dominódöntő verseny kövei. Gondos kivitelezéssel álcázza magát az unalom. Bezerédi, úgy tűnik, fejébe vette, hogy ? egy-két betét, zenei rátét kivételével ? átszánt a darabon. Nem tartja szükségesnek, hogy lássuk, milyen számok vannak ? jelképesen ? az epizód-dominókon, s egyik futam miként illeszkedik a másikhoz. Tagadhatatlan: sok sémán kell átlendülni, a rohamtempó, a Fielding-döntögetés mégsem hoz szívderítő eredményt. A rengeteg rohangászás, a még ki se mentem, már bejöttem megoldások tárháza technikailag ügyes, ám futni hagyja a regényfejezetekből lett kis egységeket. Szerencse, hogy a Partridge narrátori funkcióit betöltő Hegedűs D. Géza mindig fanyarul visszafogja a sietséget, ha rá kerül a sor. Körötte aura lengedez, nem illusztrálja, hanem sajátjaként éli az eseményeket, s ha privatizál ? például épp csak céloz ifjúi színészéveire ?, az is jelentésessé válik.
Kovács Márton zenéje ugyancsak kedvező irányba mutatna (a különleges hangszerekkel, hangeffektusokkal, a színészek zenészi beugrásával), amennyiben Lőrinczy Attila dalszövegeit jobban lehetne érteni. A likőrös bonbon (London rímű) dala és főként a piros bohócorrú Harkányi Endre clowni magánszámával betetőzött dal a rendezés nemesebb, összetettebb törekvéseire (vagy lehetőségeire) enged következtetni. A díszlet (Menczel Róbert) takarékosságában is indokolatlanul terebélyes, Cselényi Nóra jelmezkollekciója, amint mondani szokás, korfestő. Duda Éva koreográfiájából és Gyöngyösi Tamás mozgásterveiből együttesen is csupán a játékütem mindenekfelettiségét lehet kiolvasni. A God Save The King[/Queen]-tablók összeállása tetszetős.
Tasnádi Bence egyetemi hallgató sihederes temperamentumát, borzas álmélkodásait szeretettel fogadta a közönség. Attól messze van, hogy ezt a mai vágású gyerekembert, a nagybetűs élet előfelvételisét Tom Jonesnak lehessen mondani. Sodródásából hiányzik a pikareszk szellemiséghez társítható ? érdekes, vonzó, bohém, kiszámíthatatlan, vállalkozó szellemű, svihák ? hős szinte mindegyik jellemvonása. Rutintalansága azonban üde vonás a kulturált és nyomot nem hagyó humorizálás estéjén.
