Több részből áll a könyv, egy bőséges előszó vezeti be, majd egy interjú következik Szőts Istvánnal, utána egy terjedelmes „jegyzettömb”, végül egy hangjáték. Mi indokolta ezt a szerkezetet?

Először is nevezzük meg az interjú készítőjét: a Filmtudományi Intézet fiatal kutatója, Szabó Balázs filmesztéta 1970-ben különleges lehetőséget kapott: elutazhatott Bécsbe, hogy interjút készítsen az ott emigrációban élő, itthon büntetendő disszidensnek tekintett Szőts Istvánnal. A beszélgetést magnószalagra rögzítették, és eddig nem került a nyilvánosság elé.

Ha élne, Szőts ezekben a napokban ünnepelné a 110. születésnapját. Van-e köze az évfordulóhoz a könyvnek?

Semmi. Hála istennek működik egy olyan szervezet, amelyik a jeles napokat számon tartja, a Magyar Művészeti Akadémia. Az akadémiának Szőts tagja volt, s a tagság a halállal nem múlik el. Meg kell említenem Pintér Juditot, az MMA kiadójának szerkesztőjét, aki személyes elkötelezettje a Szőts-életműnek. Az akadémia filmes tagozata pedig a saját kitüntetése névadójául – nem véletlenül – épp Szőtsöt választotta.

Hogy egy könyv mikor és hol jelenik meg, annak külső feltételei is vannak, ahhoz ugyanis támogatásra van szükség, hiszen az efféle munkák nem üzletileg megtérülő vállalkozások. A Gondolat Kiadó, amelynek fölajánlottuk ezt a könyvet, örömmel elfogadta, és megpályázta az NKA-nál az idei könyvhétre való megjelentetését. A kései eredményhirdetés következtében egy kicsit föl kellett gyorsítanunk az utolsó egyeztetési szakaszt a kiadóval, a belső szerkesztővel. Az meg nagy öröm, hogy ugyan szándéktalanul, de az évfordulóhoz is kötődik a kiadvány.

Duló Károly

A tetemes mennyiségű jegyzet Féjja Sándor munkája. Külön fejezetben. Érdemes akár egyvégtében elolvasni, később visszalapozni egyikhez-másikhoz, mert képet rajzol a 20. századról és a 21. század legelejéről. Nem csupán a filmes világról, hanem a nemzeti és az európai történelem néhány jelentős epizódjáról.

A riport szövegéhez képest valóban túltengenek a jegyzetek. Eredetileg lábjegyzetnek készültek, és küzdöttünk érte, hogy csorbítatlanul megjelenjenek. Kompromisszumként összefüggően, végjegyzet formájában kerültek az interjú végére. A riportban ugyanis két beavatott ember beszélget, akik félszavakból is értik egymást. Úgy véltük, nemcsak a mondatok hiányzó felét kell kiegészíteni, hogy a kívülálló is pontosan értse őket, hanem szükséges az is, hogy megadjuk a kellő szakmai hátteret.

A dolog csak látszólag egyszerű. Aki egy hangfelvételt legépel, nincs feltétlenül tisztában az összefüggésekkel. A leírt szövegben szerepelt például valami Tót. Kerestük, és nem találtuk, hogy létezett volna ilyen nevű ember a szakmában a két háború között. A szövegösszefüggésből visszafejtve jöttünk rá, hogy Dovzsenkóról van szó, akit abban az időben meghatározó filmesnek tartottak. Neki ugyan nem volt, de lehetett volna közvetlen hatása Szőtsre. Tehát amikor Szabó Balázzsal beszélgettek, ők pontosan tudták, hogy kiről beszélnek, de ezt értenie kell az olvasónak is. Ez csak egy példa, sok olyan rejtvény volt a szövegben, amit meg kellett fejteni, a belterjes élőbeszédet a külső emberek számára is követhetővé kellett változtatni. És ez így, ahogy van, egyfajta dokumentálása lett egy általunk még többé-kevésbé ismert, de a mai világban alapvetően kihaló szakmának.

Ez elég pesszimistán hangzik, nyilván meg fogja magyarázni. Az biztos, hogy Szőts neve hallatán általában csak két filmet említenek, az Emberek a havason és az Ének a búzamezőkről címűt.

Hadd meséljek az én személyes utamról, amelyik Szőtshöz elvezetett. Amikor az Emberek a havasont először láttam – megjegyzem, jó régen –, azt csodáltam, hogy abban a szórakoztatófilmes miliőben ilyen képi erejű, ilyen népballadai jellegű, ilyen misztikusan emelkedett film készülhetett. A két háború között a magyar filmgyártás nagyon pörgött, egy-két hét alatt leforgatott, sztárokra és bulvársémákra épített mozidarabok készültek. Az Emberek a havason egyébként Szőts második filmje volt, hiszen előtte sikert aratott és bizalmat szerzett a Kisfaludi Stróbl Zsigmond szobrászművészről forgatott filmportréval. Aztán valahogy megfakult az élmény. Jártam itt is, ott is, voltam én is a Cinecittában, ahol Szőts szintén megfordult. Öröm volt, hogy az 1990-es évek olasz filmművészei is a neorealizmus egyik megalapítójaként emlegették Szőts Istvánt, aki 1942-ben megnyerte a Velencei Fesztivált az Emberek a havasonnal.

Megnéztem a híres ötös műtermet, ahol Fellini forgatott. Aki filmessel ott találkoztam, két magyar alkotóról beszélt: Szőtsről és Jancsó Miklósról. Ez megült az emlékeim között. Igazából azonban engem is a Magyar Művészeti Akadémia vezetett Szőts felé. Elindítottak egy sorozatot, amelynek keretében nyilvánosságra hoztak meg nem valósult forgatókönyveket. Megjelentették például Sára Sándornak az Amrita Sher-Gilről szóló filmtervét, melynek forgatókönyvét Dobai Péter írta. Akkoriban én már túl voltam a hírneves, magyar születésű, indiai festőnőről szóló kötetem megírásán. Ugyanezen alkalommal mutatták be a Toldi moziban Szőts meghiúsult forgatókönyvét, illetve a hozzá leforgatott anyagból készült összeállítást. Az utolsó budai nádor, Habsburg-Lotaringiai István főherceg lett volna főhős. A történet úgy keletkezett, hogy kirabolták a nádori pár kriptáját, az ékszereket a tolvajok elvitték, a tetemeket pedig barbár módon kiszórták nyughelyükről. A nádor mellényén egy lukat találtak, és egy újságíró azt feltételezte, hogy a nádort meggyilkolták. Szőts és a szakértők elkezdték felkutatni, hogy mi történt. Valóban az évszázad krimijéről van szó?

Kiderült, István nádor Mentonban igazából súlyos tüdőbajban hunyt el, a merényletként felfogott lövést a helyszín nemigen tette volna lehetővé, és akadtak szakértők, akik megalapozott érvekkel vitatták, hogy a mellény lövéstől lyukadt volna át. Az oknyomozásra, helyszínelésre megelőlegezett pénz és nyersanyag tehát veszendőbe ment. Sára és a stúdióvezető, Marx József megpróbálták rábeszélni Szőtsöt, hogy más szempontból, a kutatás kudarca felől dolgozza fel a sztorit. Tudja, a filmkészítés sajátos függés. A legrosszabb esetben az ember egy ideig nem csinálja, de sosem gyógyul ki belőle. Egy függő részéről magasrendű erkölcsi tartásra vall, hogy képes azt mondani: mindenáron nem csinálok filmet.

Ezek indították arra, hogy komolyan utánanézzen Szőts munkáságának?

A Pintér Judit által gyűjtött interjúkból, interjútöredékekből, Szőts-írásokból összeállított „Szőts-önéletrajzból” és nem utolsósorban a Röpiratból állt össze az a kép, ami egy hangjáték megírására inspirált. Ez zárja a mostani könyvet, noha előbb keletkezett, mint hogy a Szabó Balázs által készített interjú szövegét megismertem volna. Megírtam a hangjátékot, amelyik tulajdonképpen arról szól, hogy egy nem könnyű sorsú ember próbára tévő helyzetekben is hozhat erkölcsileg tiszta, szép és tiszteletreméltó döntéseket.

 Szőts István. Forrás: Magyar Nemzeti Filmarchívum

A szerkesztett anyagot elhoztam a barátaim közé. Az egyik közülük Képessy Bence, Szabó Balázs fia. Bencének eszébe jutott, hogy neki van otthon egy hangszalagja, amit már átmentett digitális technikára, hiszen nem sok esély van ma hagyományos magnószalagokat lejátszani. Ezen egy, a szakmában legendásnak számító, de sosem publikált interjú volt: beszélgetés Szőcs Istvánnal 1970-ből, fél évszázaddal ezelőttről. Egyetértettünk Bencével, itt az alkalom arra, hogy napvilágra kerüljön.

Szabó Balázs hazahozta az interjút. De mi történt vele?

Képessy Bence szerint két dolog miatt nehéz ügy, hogy mennyire megyünk a történet mélyére. Egyrészt, mert nem tudjuk, hogy az 1970-es években egy hivatal hogyan működött. Még ma se nagyon látjuk. Áttekinthetetlen, hogy volt-e politikai vetülete annak, hogy nem publikálták. Valami miatt ez a dolog elakadt. Másrészt ha adott egy ember, akinek tervei vannak, azokkal mit tud kezdeni, mennyire kitartó, megengedi-e a magánélete – az meg egy másik történet. Valószínű, hogy Szőts mindkét vonatkozásban nehéz fázist élt meg. De most már nyilvánossá vált, hogy létezik ez az interjú, olvasható, nem veszett el.

A hangjáték a leiratnál korábban keletkezett.

Kevés esélye volt, hogy önálló könyv legyen belőle, de így – a riporttal összekapcsolva – már olyan kötetet alkottak, amit érdemes volt egy kiadóhoz elvinni. Ez a kiadó számomra kedves, hiszen egy kivételével az összes munkámat ők jelentették meg. Bácskai István, a Gondolat Kiadó igazgatója is fantáziát látott az anyagban.

Hogyhogy nem „képes”, hanem „hangos” formát választott?

Eredetileg természetesen színpadra álmodtam volna, hiszen magam is a színház felől indultam. 18 éves koromban szereztem meg az első C kategóriás működési engedélyt, amit akkor úgy hívtak: színjátszócsoport-oktató. 20 éves koromban már B kategóriás amatőr színházrendező voltam. Miközben egész másra készültem, a színpadhoz sok minden köt. Közben azonban beláttam, hogy a játékban akkora teher hárulna a főszereplőre, amit szerintem egy színpadi előadásban nem lehet senkire ráterhelni, így vált rádiójátékká.

Forrás: Líra

A magyar filmes derékhad, az 1956 után fölfutókat is beleértve, más foglalkozásokból, kvázi amatőrként keveredett a szakmába, amit menet közben tanult meg.

Ebben van valami meg nincs is. A két háború között lényegében nem volt filmes szakmai képzés. A második világháború után a főiskolán elkezdődött a filmesek oktatása is, amiben természetesen a nagy öregek részt vettek. Nem feltétlenül a minden titok átadásának szándékával. Erre példa Szécsényi Ferenc egyik legendája, aki nemcsak dolgozott a magyar operatőrök „ősatyjával”, Eiben Istvánnal, hanem egy ideig a főiskolán tanársegédje is volt. Eiben leszúrta Ferit: rendben van, fiam, hogy te ezt látod, de miért kellett elárulni a többieknek is!? Hogy egy későbbi nemzedékről beszéljek, Fábri Zoltán a színház felől került a szakmába, aztán jöttek képzőművészek, mint Huszárik Zoltán.

A film mindig széles merítésű szakma volt. Volt idő, amikor olyanokat kerestek, akik valami más – lehetőleg nem bölcsész – diplomát már megszereztek. Így jött létre a Gyarmathy Lívia, Simó Sándor, Kárpáti György nevével fémjelzett évfolyam. Én is úgy kerültem bele a filmezésbe, mint Pilátus a krédóba, nem tudom hát kárhoztatni azokat, akik valahogy kívülről jöttek.

Manapság egy pocakos, kopasz férfiból a technika akár szőke bombázót formálhat – ez persze túlzás.

Van ilyen, de én az aktuálisan érvényes tudományos igazságokhoz igazodó ismeretterjesztő filmeket készítettem a munkásságom zömében. A filmkészítés persze olyan terület, ahol egy-egy új eszköz vagy eljárás hatásosabbá tud tenni egy filmet. Létezett az ismeretterjesztő filmesek világszervezete, amely évente, kétévente kongresszusokat, fesztiválokat szervezett.

Az egyik visszatekintő rendezvényt Kollányi Ágoston munkásságának szentelték. Egyebek között bemutatták Guszti bácsinak a Ragadozó növények című filmjét. Ugyanekkor versenyfilmként vetítettek egy japán filmet, amelyik szintén a ragadozó növényekről szólt. Néztük az új filmet, és csorgott a nyálunk, mert káprázatos technikai lehetőségekkel készítették el. Irigyeltük őket, tiszta szívből. Világításban, kameramozgató eszközökben és egyéb területeken olyan lehetőségeik voltak, amelyek számunkra elérhetetlennek látszottak. De ha az ember megnézte a két filmet, akkor mégis azt gondolta, hogy amit a Guszti bácsi sokkal rosszabb technikával, tíz évvel korábban letett az asztalra, abban volt szellem. Amit meg a japánok letettek az asztalra, abban csak technika volt. Azt gondolom Szőtsről is és mindenkiről, aki filmes, hogy az mond róla legtöbbet, hogy milyen szellem van a művében. Az pedig sokkal kevesebbet jelent, hogy milyen eszközökkel készül. Noha belátom, hogy ez nagyrészt technikai sport.

Még harcok folytak Budapesten, amikor Szőts dolgozott a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című íráson, ami 1945-ben jelent meg először. Hatása elmaradt, pedig sok részlete talán ma is érvényes.

A sokszor parkolópályára kényszerített Szőts István, úgy tűnik, lassan-lassan megkapja az őt megillető megbecsülést. Nagy kár, hogy utólag. (A Röpiratot egyébként néhány éve az MMA reprintben újra megjelentette.) 1948-ban Rákosinak „köszönhetően” betiltották az Ének a búzamezőkről című játékfilmjét, amelynek a képi világa szintén igen nagy hatású. Sok elgondolása csupán terv maradt, pedig a többieknél sokkal lelkiismeretesebben beleásta magát az adott korba, világba. Nem készült el például a Kossuth és Görgey morális különbségét bemutató film vagy az, amit az aradi vértanúknak szentelt volna.

Az utolsó, Magyarországon készül kisjátékfilmje egy Jókai-novella, a Melyiket a kilenc közül? feldolgozása volt. Ezzel utazott 1957-ben ismét Velencébe, és megint sikert aratott, ezt is díjra érdemesítették. Sok ajánlatot kapott, végül Ausztriát választotta. Új fejezetet nyitott, ha nem is olyat, amilyet egykor megálmodott. Azonban tény, hogy a negyvenes években, amikor a sztárkultusz dominált, Jávor-, Karádi-, Páger- vagy Muráti-filmeket emlegettek. Szőts az a filmes, akinek a munkáit először jegyzik a rendező nevével.

A nyitóképen Szőts István. Fotó: Dér András