Na, ez az, amire végképp nem számítottam így az évad vége felé, hogy egyszercsak valóban euforikusan jövök ki egy előadásról. Nem mintha a remény nem pislákolna bennem mindig, de mondjuk úgy, finoman, hogy takaréklángon volt az utóbbi időben a sok végigunatkozott este miatt. A jó előadásokban az a nagyszerű, hogy visszafelé minden értelmét nyeri, az ember lemond a pályamódosítási fantáziákról - hiszen úgymond mégis a helyén van -, és hirtelen úgy érzi, nem is olyan rossz arány, ha húszból egy jó előadást lát, ha az az egy tényleg megéri. Én sosem a tökéletességet vadászom, nem zavar, ha nem hibátlan egy előadás, sokkal jobban érdekel, hogy leköt-e, eredeti-e, behúz-e magával, felcsigáz-e, megnevettet-e. További rögeszmék: szeretem azt érezni a táncosokon, hogy testileg-lelkileg egyaránt szabadok (azaz nem manipulálják őket, és nem kísérleteznek velük), és hogy azért táncolnak, mert meg vannak győződve arról, hogy ez a legjobb dolog az életben. A Yuccánál ez mind stimmel, igazság szerint az előadás már az első percben elkap, és visz magával.
Mellesleg van azért abban valami gyanús tendencia, hogy számomra az évad legjobb élményeinek többsége valamilyen szálon mind a Budapest Tánciskolához kötődik. Hiszen itt végzett
Hód Adrienn, a színpadi megszokásokat radikálisan dekonstruáló
pont koreográfusa,
Garai Júlia, aki a
pontban és
Ladjánszki Márta Stilljében egyaránt nagyszerűt nyújtott, a
pont másik ragyogó előadója,
Biczók Anna szintén, aztán
Bakó Tamás és
Rózsavölgyi Zsuzsa, akik az
Eldőlt8as-sal mutatták meg, milyen könnyedén törnek a szívek a táncban is, és persze a végére hagytam az Inspiráción a Budapest Tánciskolásokkal bemutatott
Skonifrin című darabot,
Eléonore Valére koreográfiáját, mely nagyjából egy pozitív sokkterápiával ért fel, és részben a
Yucca csapata szerepelt benne. Már akkor, egy hónapja nyilvánvaló volt, hogy megjött az a várva várt új táncosnemzedék, amely vérfrissítést hoz majd szenvedélyével, elkötelezettségével, tehetségével. A
Yuccát rendezőként jegyző
Angelus Iván iskolájából valahogy sorra érkeznek a nagyon szabad, nonkomformista, remek humorú, és igazán a saját útjukat járó táncosok-koreográfusok - ez az, ami összeköti őket, semmi másban nem hasonlítanak, hiszen annyifélék, ahányan vannak. Persze mindig azok az igazán jó tanárok, akik mellett a tanítvány egyre inkább önmagához kezd hasonlítani, a Budapest Tánciskolában ez a jelenség szinte kézzelfogható.
A Yuccában az a megejtő, hogy valóban mindenki a saját táncát táncolja, ki pizsamában álmodozva, ki modern szamurájként, ki elegáns dominaként, ki pedig egy szelíd növénnyel édeskettesben. Nyilván már mindenki neveket akar, hát tessék, az elkövetők Vadas Tamara, Péter Alíz, Csuzi Márton, Strézs Diána, Drávucz Petra, Maros Judit, Dolinszky Fanni, Cuhorka Emese, Fülöp László, Emődi Lilla, Bordás Emil, Kelemen Krisztián, Koncz Judit, Hrotkó Heléna, Kelemen Patrik, Varga Csaba, Busa Balázs, akik egyrészt táncosként, másrészt zenészként vannak jelen a színpadon, úgy "mellesleg" egy teherautónyi hangszeren játszva. Már a tizenhét táncos/egy pálma felállás is jó, mert amellett, hogy persze pimasz és szokatlan Vadas Tamara gesztusa, már miért ne lehetne egy növénnyel táncolni? (Nagyon megfogott egy régi táncfilm pár éve, melyben egy idős táncosnő a különböző elemekkel táncolt, a vízzel, tűzzel, földdel, levegővel, ezek fontos szempontváltások.)
A Yuccának gyönyörű, organikus szerkezete van, a kezdeti helykereséstől a bemutatkozó duetteken át a végső, kilenc fénykörben zajló össztáncig egyfajta "összeszervülés" látszik. Kezdetben lassan birtokba veszik a hangszereket a szereplők, majd a térben is elkezdik keresgélni a helyüket, tempósan lépkedve, megmutatva magukat egyesével a fényben pár másodpercig, majd bevonódnak hullámzó karként Péter Alíz és Csuzi Márton szevedélyes szerelmi kettősébe. Ez az egyik legjobb duett, a pár tagjai között szikrázik a feszültség, szinte megverekszenek, míg elfogadják, hogy találkozásuk nem más, mint egymás felismerése, és nem lehet kitérni előle. Emődi Lilla és Bordás Emil szintén nagyon emlékezetes párost alkotnak, Emődi Lilla egy életveszélyes hisztérikát formál, aki végre emberére talál. Tetszik különben, ahogy az említett két táncosnő a saját agresszivitásával bánik, ahogy átformálja, dolgozik ezzel az energiával, ahelyett, hogy elnyomná, eltitkolná.
Hevér Zsófia humoros és szürreális koreográfiájában négyen szerepelnek, egy pizsamás pár tagjainak felsőteste és kalimpáló lába fura érzékcsalódással önállósul, álombeli törvényeknek engedelmeskedve. Vadas Tamara Varga Csaba és Busa Balázs részére koreografált jelenete mindent visz: mintha egy rituális, stilizált, harcművészeti bemutatót látnánk, arra emlékeztetve, ahogy a nagymacskák ijesztően hangtalan léptekkel, mégis kifeszített húrt idéző testtel vetik magukat a zsákmányukra. Sok, nagyon tehetséges táncos bukkan fel aznap, a fiúk különösen erősek mind, de ha egy nevet kéne mondanom, hát azt mondom: rég láttam már ilyen nyers erejű és lenyűgöző táncos debütálást, mint Varga Csabáé. A kilenc jelenet egymáshoz szelídítése, egy térbe, egy időbe helyezése gyönyörű zárása ennek a sokarcú, mégis összecsendülő koreográfiának, mely ellenpontok, egyedi nézőpontok, sajátos mikrokozmoszok mentén rendeződik harmóniába, mintha mindig is ebben az egységben létezett volna.
Aztán ahogy a sokadik visszatapsolásra nevetve, de zavartan kijönnek, ők tizenheten, és büszkék is, és meg is vannak hatva, meg ahogy kimosolyognak a színpadról, az valahogy összeszorítja a szívet. Itt szikrázik éppen egy nagyon fontos pillanat, és örülök, hogy tanúja voltam.
