Pimasz, friss, ravasz

Vannak előadások, melyekkel kapcsolatban az ember azt érzi, hogy semmi köze nincs hozzá, másokat csodál, ámde nem szeret, de néha akad olyan is, melyekben egész egyszerűen otthon van: a Pappa Tarahumara Három nővére ilyen. Az a könnyedség, szellemesség, frivolitás, ami ebből a koreográfiából árad, ritkaság, az ilyen előadásokból lehet feltöltődni hónapokra.

Hiroshi Koike rendező-koreográfus darabja ugyanis per definitionem ironikus, játékos, önreflexív és nonkomformista, úgy tökéletes, hogy közben nem veszi magát halálosan komolyan sem a rendező, sem a szereplők. Nagyvonalúak, megtehetik. Hiroshi Koike a három nőalakot kora kamaszkorában csípi el, és kíséri végig a női lét fontosabb állomásain, melynek során a lányok a vasalt, masnis blúzocskát fekete bőrruhára, copfjukat kibomló sörényre váltják, míg néhány illúzióval szegényebben, de kezdeti humorérzéküket megőrizve lépnek át a felnőttkorba. A szereplők, Mao Arata, Rei Hashimoto és Sachiko Shirai egyrészt rendkívül képzett táncosok, másrészt minden extremitásba és idétlenségbe boldogan fejest ugró ripacs-nagyhercegnők, akik nyilván profizmusuk miatt (is) ilyen nagyvonalúak. Mindentudó testtel lehet a legjobban bohóckodni. A színpad igazán nincs túlzsúfolva, három szék és néhány játék van csak a térben, (köztük egy baba, mely az egyik széken ülve trónolja végig az előadást: egy mozdulatlan tanú a gyerekkorból). Junichu Matsumoto zenéjében dallamfoszlányok és zajok, esőcseppek kopogása és azonosíthatatlan neszek kergetik egymást, izgalmas zörejzenei hátteret nyújtva a táncosoknak. A szokatlan zene komoly dramaturgiai szerephez jut az előadásban, nemcsak a brutális robajoknak, hanem minden kis pisszenésnek is jelentősége van. Ez nem néma darab, a táncosnők beszélnek, énekelnek, sikítanak, morognak, kacagnak, gurguláznak, lihegnek és kiabálnak benne. Mindezt improvizatívnak álcázott, halálpontos precizitással.

Sajátos és változatos mozgáskevercs pörög ebben a lélegzetelállító egy órában, melyben egymás mellé kerülhetnek a butoh-elemek és a civil gesztusok, ugrások, pörgések és megszakított robotmozgás, verekedés és erotikus csípőringatás. A koreográfus alaposan kihasználja a szereplők kivételes adottságait, a vasfegyelem és megveszekedett exchibicionizmus kettősségét, így aztán a lányoknak nagyon nehéz feladatokat kell nagyon könnyedén megoldaniuk. A vihogós serdülőkor kapja a leghangsúlyosabb részt a koreográfiában, a táncosnők esetlegesen összepárosított, bájtalan ruhácskákban hazárdíroznak, két csodaszép mozdulat között akár beletúrva egymás orrába vagy idétlenül feneküket mutatva a nézőknek. Üdv Ripacsériában! A gyerekkor utolsó pillanatai ezek, az érzékek felébredésének, a női szerep próbálgatásának és a féktelen viháncolásoknak az ideje, látlelet a kamaszkor gáttalanul áradó energiájáról, kezelhetetlen besózottságáról. Csúfolódás önmagukon, egymáson, rajtunk. Aztán jönnek a romantikus ábrándok, az egyik táncosnő egy Elfújta a szél posztert lenget, majd szinte bebújik Vivien Leigh helyére, Clark Gable csókjára várva. Ez az álmodozások kora, a szereplők nagy marakodások közepette rózsaszín lufikat fújnak fel, melyek pörögve, sziszegve engedik ki a levegőt magukból, ahogy lebucskáznak a földre. Van másik, nevet az egyik szereplő, és tényleg, ez a nagy igazság, a csajokat soha nem lehet megtörni.

Aztán lekerülnek a suta ruhácskák, alattuk lyukacsos, szaggatott, fekete bőrsortok és fűzők. Az erotikus pózokat body builderekre jellemző beállások szakítják meg, hát persze, nem elég, ha vonzó vagy, légy erős is. Az egyik táncosnő kezében táska, másikéban baba, előáll a munka és az anyaszerep dilemmája. Valaki számol, negyvennél bőgésbe forduló rikácsolás jelzi a kerek szám feletti elkeseredettséget. Bár a derűsebb színek mellé sötétebb árnyalatok is bekúsznak, az egzaltált szereplők mintha kissé mégis megnyugodnának, ruha alá rejtik a fétiscuccokat, egyikük még a mellnövelőnek begyömöszölt zoknit is kiszedi dekoltázsából. A zárókép pedig, mi lenne más, egy pimasz nyelvnyújtás a világra.