Mi jut eszedbe a kultúra szóról, mit jelent számodra?
Nem csak a hagyományos értelemben vett kultúra jut róla eszembe, mint a színház, a viselkedésforma vagy a műveltség. A kultúra nem olyan, mint a tehetség, amit ajándékba kapunk. A kultúrába időt kell fektetni, dolgozni kell érte, hogy azt, amit valaki 500 éve megalkotott, megértsük, és művészként, előadóként interpretáljuk. Mindegy, hogy valaki a kultúra előállítója vagy befogadója, mindkét oldalon sokat kell érte melózni, hiszen pénzbe kerül, sorban állásba kerül, meg kell találni, hogy mire megyek el, mint nézek meg, mit olvasok el. Talán egy növényhez tudnám hasonlítani, amit gondozni és ápolni kell, de a tudáshoz is hasonlít, hiszen senki nem veheti el tőlünk.
Te előállító és befogadó is vagy. Könnyen át tudsz kapcsolni egyik szerepből a másikba?
Sajnos át, és ez az én tragédiám. Fél évvel ezelőtt eljutottam arra a pontra, hogy ki tudom mondani, tulajdonképpen csak egy srác vagyok, akinek szerencséje volt, és aki persze rengeteget dolgozott azért, hogy ezt csinálhassa. Most ott tartok, hogy kiélvezem a játékot. A népszerűség adta lehetőség és a pénzkeresés miatt egy csomó olyan munkát vállaltam el, amiből fenn tudtam tartani a sikert és a pénzt. A szakma egy picit elfordult tőlem, nem nagyon hívott, emiatt én is elfordultam kissé a mélyművészettől. Aztán mégis bedob a jóisten egy olyat, hogy tanuljam meg Pilinszkytől az Apokrifet nyolc nap alatt. Gimnázium óta fejtegetem a Négysorost, az Apokrifnek pedig neki sem mertem kezdeni. Aztán felkértek, hogy mondjam el egy nagy sportember temetésén a Bazilikában, előttem és utánam sem akármilyen felszólalókkal. Abban az állapotban vagyok, hogy élvezem, amit csinálok, nem harcolok se a Kossuth-, se a Jászai Mari-díjért, csak jól érzem magam és élem az életem a családommal, a kutyáimmal és a kertemmel. Ehhez képest jött egy ilyen feladat, és 8 nap alatt azzá vált számomra ez a vers, mint drogosnak a drog: minden gondolatom e körül forgott. Utána többen fel is hívtak, hogy sok mindenben láttak már, de azokat felejtsem el, és ezt az irányt nyomjam, ami az elején volt, amikor 170 verset tanultam meg a főiskolán, és nem vitt el más irányba a siker meg a filmek.
Szóval a populáris filmek jelentik a sikert?
Persze, hiszen ki létezik művészként? Aki a tévében szerepel. Ki szerepel a tévében? Vagy az, aki valami botránnyal került be, de ez nekem - hála istennek - a leghatározottabban kimaradt az életemből, vagy a szerencsésebbik esetben az, aki egy film kapcsán kerül bele. Az újságokba, a bulvár és életmódmagazinokba is azok kerülnek, akiket a tévében látni, aki pedig a moziban vagy a bulvárlapokban szerepel, az a mindennapjaink része. Én ebbe belefolytam. Úgy gondolom, hogy egy pillanatra se léptem be a celebvilágba. Szerintem én vagyok az egyetlen, akinek a gyereke fotóját nem látta és nem is fogja látni egy magazin sem. Belefolytam ebbe a világba, de nem úgy, hogy bekopogtam, hanem a kopogásukra kinyitottam az ajtót. Egy ponton már láttam, hogy ezt az ajtót gyorsan be is kell csukni, mert ha az ember a kisujját nyújtja, akkor már nem lesz pofája nem odaadni a karját. Ezt a bulvársajtó tiszteletben tartja, úgyhogy én ilyen értelemben megszűntem létezni a sajtóban, mert egyáltalán nem adok interjút. A szakmai lapokat illetően meg mondjam azt, hogy te vagy az első? A Mr. és Mrs. című darab kapcsán adtam egy interjút a Színház.hu-nak, a Reader's Digest-nek pedig egyszer arról beszéltem, hogy miket olvasok, de egyébként tőlem szakmai lap még semmit nem kérdezett.
És mit mondtál nekik, miket olvasol?
Azt mondtam, hogy Bogyó és Babócát, Dóri és Petit, mesekönyveket, szakácskönyveket. Nekem kimarad Márquez vagy Spiró, meg ezek a vastagok. Nem vagyok rá büszke, de ezt dobta a gép, nem tudok ennyi ideig koncentrálni. Viszont ha arról van szó, hogy elő kell adni, akkor olyan szinten mélyedek el benne, mint egy oknyomozó újságíró. Az Apokrif esetében sem a verset tanultam meg, hanem Pilinszky életét, és úgy tanultam, hogy tudtam, ott egyetlen egyszer lehet elmondani. Ilyen szinten megyek bele, csak így tudom csinálni.
Ha elutaztok valahova, ti nem vagytok azok a múzeumba járó típusok, igaz?
Nem. A kultúra viszont nagyon ott van, de olyan formában, hogy leülünk kávézni, élvezzük az atmoszférát, a helyi ízeket, begyűjtjük az élményeket.
Melyik ország atmoszférája fogott meg a legjobban?
Két hely volt, két város. Az első New York volt, ahol azt éreztem, hogy a város azonnal a szívébe zár, elfogad és családiassá válik. Nem eltörpültem az óriási épületek között, hanem otthon éreztem magam, hihetetlenül befogadó hely. Olyannyira, hogy egy kocsmában véletlenül összefutottam a helyi magyar intézet igazgatójával, akivel váltottunk néhány mondatot, elváltunk, majd hat órával később Manhattan egy teljesen másik részén egyszer csak elbicajozott mellettem. Azonnal mondtam neki, hogy álljon meg és beszélgessünk. A másik ilyen város Róma volt, ahol mindenevőként szívtam magamba, ami körülvett, a zenét, ételt, italt, épületeket.
Legutóbb a Magic Boys című film kapcsán beszélgettünk. Azóta nem is forgattál?
A Magic Boys volt az utolsó, amit forgattam, azóta nem hívtak mozifilmbe. Abban az időszakban szinte abszolút nem készült magyar film. Ez viszont óriási lehetőség volt, hiszen nem csak sok pénz volt benne, de tényleg nagy lehetőség volt a közönségnek és a magyar mozinak is. Tele volt külföldiekkel, akik bár B-kategóriás sztárok, de mégiscsak Tarantino és Guy Ritchie színészek, akiknek ezúttal nem mi statisztáltunk, hanem ők statisztáltak nekünk. Hogy milyen lett a film, azt eldöntötte a közönség. Azóta nem jött semmi felkérés. Én 10-12 évig folyamatosan forgattam, benne voltam abban a korosztályban, abban a tízben, akik folyamatosan filmekben szerepeltek. Nekem nagyon jó volt, de a nézőnek nem annyira, hiszen rengeteg más kitűnő színész is van, de a rendezők mindig a bevált arcokhoz mennek, vagy nem járnak színházba, és így nem fedezik fel a rengeteg tehetséget. Viszont elindult egy folyamat, amit nem lehet szidni, mert rengeteg film készül, és közönségfilmek készülnek. Komoly hangsúly van a forgatókönyvön, és vége van annak a korszaknak, hogy készül 30 film, amiből 28 művészfilm és a kutyát sem érdekli. Nekem nagyon tetszik ez a vonal, viszont egyáltalán semmit nem forgattam ebben az időszakban. Elkezdtem újra azt, amit a Valami Amerika előtt: újra vizsgafilmeken, tévéjátékokon dolgozom, visszatértem az alapokhoz. A Magic Boys nemcsak valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete is volt.
Az utóbbi évek magyar filmjeiből miket láttál? Tetszett valamelyik?
Nem nagyon láttam semmit. Nyolc éve elköltöztem 35-40 kilométerre Budapesttől. Régebben sokat jártunk moziba a feleségemmel, de mióta megvannak a gyerekek, azóta gyakorlatilag egyáltalán nem. Amit levetít a tévé, azt egy-két év csúszással megnézem. A filmekkel kapcsolatban egyébként úgy gondolom, hogy a művészet, a kultúra lényege, hogy 5-99 éves korig, az utcaseprőtől a klasszikafilológia professzorig, férfiak és nők mind azonosulni tudjanak vele. Ha egy filmet nem néznek meg, akkor az nem jó, hiába ujjonganak érte a szakmán belül. El kell érnie a széles tömegeket. Ha nem éri el őket, akkor vagy megelőzte a korát, vagy nem jó. Milyenek a mostani magyar filmek? Majd a közönség eldönti, de úgy gondolom, hogy mindenképpen jó irányba mennek: forog egy csomó sorozat is, és rengeteg színésznek van munkája.
Te sorozatban nem vállalnál szerepet?
Sokáig ki voltam készülve, hogy mehet el egy Nemzet Színésze a Barátok Közt-be vagy a Jóban rosszban-ba szerepelni, kikértem magamnak. Mostanra megbékéltem vele. A televízió hatalom, nem várhatjuk el a kereskedelmi tévék vezetőitől azt a felelősséget, hogy kultúrát képviseljenek, mert az a legnehezebb. Ha van egy szint, akkor azt mindig meg kell lépni. Rákérdeztem kreatív igazgatóknál, és azt a választ kaptam, hogy ez a köztévé feladata. Az emberek délután és este a televízióra vágynak, és akkor azt mondom, hogy menjen el a Nemzet Színésze ebbe a televízióba, hogy ő szerepeljen benne. Egyik nagynevű kollégám úgy fogalmazott, hogy nem mondja azt, nem jöhet el az a helyzet, hogy rá lesz kényszerítve. Én nem fogok elmenni, de nem ítélem el, aki megteszi.
Most miken dolgozol pontosan?
Tizenkét darabban játszom. Amin most dolgozom, az a Ne most, drágám! című darab. Valami csoda folytán színház alakult Veresegyházán, és mivel mellette lakom, és az időm is engedte, így elvállaltam ezt a főszerepet Hujber Feri barátom mellett. Közben ugyanezzel a vehemenciával, ha nem a tízszeresével próbálok egy Parti Nagy Lajos-szöveget, a kettő együtt nagyon érdekes állapotot eredményez. Mellette itt a Mr. és Mrs. című produkció, ami már a harmadik színházát foglalja el. A Kamaraszínház és a Játékszín után most költözik be a Mikroszkópba, ahova eredetileg is szántuk. Ennek producereként, tulajaként az újraindítása is feladatom. Szóval ez a három teljesen különböző munkám van jelenleg. Utána kezdek egy nagy ajándékkal: ez a Hétköznapi őrületek, amit Szegeden már játszottam egyszer korábban, arra kaptam életem egyetlen színházi díját is. Most megkaptam a lehetőséget, hogy a Tháliában is eljátsszam, aminek egyébként állandó tagja vagyok, és ahol nagyon jól érzem magam. Ezen kívül úgy érzem, megértem rá, hogy kipróbáljam magam egy komoly önálló esten is. Már nem tudom nem üzleti alapon kezelni, hiszen a Mr. és Mrs. kapcsán belekóstoltam ebbe is. De mindenképp szeretnék valamit egyedül csinálni, mert úgy látom, hogy az energiám kilencven százaléka a kommunikáción megy el, amikor nem értjük meg egymást a rendezővel vagy a kollégákkal. Azért lehet akkorákat repülni szólóban, mert olyankor csak a saját démonjaiddal kell megküzdened. A gondolat már 4-5 éve megfogalmazódott bennem, és most már szeretném megvalósítani.
Nézőként is szoktál színházba járni?
Nem.
Igényed nincs rá vagy időd?
Igényem lenne rá. Talán a futáshoz tudnám hasonlítani a dolgot. Nemrég úgy volt, hogy elindulok a maratonon, de aztán lesérültem, és azt vettem észre, hogy nem is magam miatt futok, hanem tele vagyok jó értelemben vett szponzortáblákkal, és óriási súly van a hátamon. Bár felgyógyultam a sérülésből, de mégse kezdtem el. Pedig imádok futni és nagyon hiányzik, lenne rá igényem, de mégse megyek el. Valami eltört, ami remélem, visszajön majd. Ugyanez a helyzet a színházzal is, nem járok egy ideje. Jó néhány évvel ezelőtt, amikor még nem volt pénzem se, feleségem se, és egyedül laktam egy kis lakásban, akkor volt, hogy 90 nap alatt 90 darabot néztem meg.
Már csak a zene maradt ki. Koncertekkel hogy állsz? Azokra mennyire jársz el?
Az teljesen kapufa nálam, érdekes módon abszolút kimaradt. Egyházi gimnáziumba jártam, ahol boldogan énekeltem a többi gyerekkel, amikor reggelente misére mentünk, még ha hamisan is. Általános iskolában a tanár néni rám szólt, hogy inkább csak tátogjak. Amikor már sztárként visszamentem az iskolába, még ott volt az énektanárnő. Mondtam neki, hogy ha legközelebb lát egy 8 éves gyereket, aki nagyon szeretne énekelni, ne mondja neki, hogy csak tátogjon, mert egy életre eltör benne valami. Az az igazság, hogy engem tényleg az pörget be, és abban tudok elmélyülni, amit megkapok feladatnak. A Magic Boys előtt például négy hónapig edzésre jártam, de ha egy zeneművön kell dolgoznom, abban is teljesen el tudok mélyülni. Most viszont egyre jobban kezdenek bennem megfordulni a dolgok, és ezzel vissza is térek a beszélgetésünk elejére: egyre kevésbé van bennem megfelelési kényszer, és úgy vagyok vele, hogy ha én nem élvezem, akkor senki nem fogja. Ha nagyon vágyom a sikerre és a szeretetre, akkor nem fogom megkapni. Nagyon sokáig erre vágytam, és nem is vettem észre, hogy már megkaptam. Hiszen mi a siker és a szeretet, ha nem az, amikor az utcán rád mosolyognak az emberek?
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
Weininger Andrea
