Ha Pinokkió ma születne meg, akkor nem fabábu, hanem robotgyerek lenne, és nem a zsebtolvaj lenne a példalépe, hanem talán inkább egy tévésztár. Legalábbis így gondolja Vidovszky György, aki Deres Péter dramaturggal újraírta Carlo Collodi 1881-ben írt történetét.
Ne szépítsük. Collodi Pinocchiója simán horrorgyanús. Walt Disneyé pedig cuki. Persze ezen nőttünk fel, szájtátva néztük, nyilván neked is kijutott belőle. Ezen a számegyenesen a PIN:OKKIO hol van?
Az amerikai rajzfilm elég didaktikus, és jelentős cukormázzal fedte le az eredeti történetet, ami érthető, mert Collodi inkább nevelési indítványt írt, semmint gyerekkönyvet. A miénk komolyabb, mint a Walt Disney-változat és veszélyes kalandokkal teli, ha nem is hajlik horrorba.
Akkor fordítva kérdezem. Mi maradt Walt Disneyből, ha ugyan?
A struktúrája. A történet az amerikai rajzfilm fordulatait követi, éppen csak áttettük egy mai, 21. századi közegbe, és megpróbáltuk háromdimenzióssá tenni a figurákat, ami annyit tesz, hogy lélektani értelemben is megformáltuk őket.
Tehát a tetteik mostantól a karakterükből fakadnak?
Igen, hiszen sok esetben csak az ismert meseszövés miatt fogadtuk volna el a figurák változásait vagy döntéseit. Ahol azt éreztük, hogy valami csak azért történik meg, mert a mesében így van és kész, azt megvizsgáltuk és megpróbáltuk lélektanilag hitelessé gyúrni. Elképzeltük Geppetto reakcióit, vagy éppen a tudatára ébredő kisfiút, aki a mi esetünkben egy robotgyerek.
Az, hogy 21. században játszódik, és PIN:OKKIO egyre inkább önállósuló robotgyerek, trendi nézőcsalogatás vagy ennél talán több?
Egyfelől tényleg izgalmas, hogy olyan formai megoldásokat tudunk így használni, amelyek mind adottak a korunkban, és így a gyerekhez is közelebb hozzuk ezt a régi mesét. Másfelől, ha nem egy fabábu, hanem egy robotember van a középpontban, akkor reflektálunk arra a 150 évre is, ami Collodi óta a sci-fi kultúrában történt. Regények, filmek sora szól arról, hogy az ember megpróbál megteremteni egy hozzá hasonló lényt, ami mozog, beszél, és ez minden esetben valamilyen robotikus lény. Tehát rengeteg olvasmány- és filmélmény köszönhet vissza, amelyek nem jutnának a néző eszébe, ha a főszereplő egy fabábu lenne.
Az ember istent játszik, teremt, amint Madách megírta, vegykonyhájában kotyvaszt.
Az egyik olvasat szerint ez valóban teremtéstörténet, amennyiben Geppetto teremt valamit vagy valakit. Felvetődnek kérdések: mi a különbség az öntudatra ébredő robot és az ember között? Hol a lélek határa? Csupa olyan kérdés, ami sok asszociációt szülhet a nézőben.
Ráadásul új színhelyeket találhattok ki. Tanúi lehetünk egy tévéstúdióban annak, amint Pinokkió celebbé lesz. Adódnak a lehetőségek?
És kevésbé didaktikusak már csak azért is, mert megpróbálunk nem reflexből negatív értékítéletet társítani hozzá. Persze, benne van a kritikánk, az iróniánk, és attól, hogy jelen idejű, jobban átérezhetik a nézők a téthelyzetet is ebben, mintha egy régmúltból előcitált metaforikus vagy szimbolikus idézet lenne.
Már csak azért is, mert a nézőtéren ülő gyerekek ? a régi mesének megfelelően ? zsebtolvajok, csibészek sokkal kevésbé szeretnének lenni, mint ? a mostani esetében ? valóságshow celebek és sztárok. A választás lehetősége közel van hozzájuk.
A mi darabunk arról szól, hogy ezek a valóságos kihívások és valóságos lehetőségek. Vajon el lehet-e kerülni őket? Nem könnyű, és ezért még hazugságba is keveredhet az ember, megszegheti az ígéretét ? mindez ugyancsak ismerős a gyerekeknek.
Nem vagy szabályos színházrendező. Színházpedagógiával foglalkozol, és a rendezői módszered is követi ezt. A te társulatod közösség is. Dolgozol ezen?
Először is össze kell hoznom a gyerekszereplőket a felnőtt színészekkel úgy, hogy egyenrangúak legyenek, ne csak cukik. Ebben nagy segítségemre van Gyevi-Bíró Eszter. Örülök, hogy a kaposvári Cserhalmi-osztály és az akadémisták itt vannak a Magyar Színházban gyakorlaton, tehát most van egy fiatal és nagy társulatom. Rájuk számítva pár jelenetnek csak a kanavászát írtuk meg, így a próbákon fel tudjuk ajánlani az improvizálás lehetőségét. Sokkal őszintébb és tisztább megszólalásokhoz jutunk így, reményeink szerint.
Felnőtt színészek is partnerek ebben?
Igen. Még nem tekintjük a szöveget kiadandó drámai műnek, egyelőre ez egy erős sorvezető. Azzal, hogy rugalmasan kezeljük a szövegkönyv egyes részeit, azt érjük el, hogy a színész a sajátjának érzi a mondatokat, és nem csak a szerzőnek kijáró tisztelet miatt mondja el. Ez jó.
Geppetto figurájának a megítélése is koronként változik. Az öregember, aki társat fabrikál magának, akit támaszául használna, elég erősen önző jelentéstartalommal bír.
Önző és becsvágyó egyszerre. A magánya ellen hozza létre ezt a robotot, azt akarja, hogy csak az övé legyen, miközben azonnal megmutatná egy informatikai világkiállításon. Nem azzal foglalkozik, hogy megteremtett valakit, akinek lelke van, és akiért ő felelősséggel tartozik, hanem azonnal aprópénzre váltaná. A darab az ő fejlődéstörténete is.
Mégiscsak mese! Győz a jó?
Győz. Persze ehhez csodának kell történnie. A csoda tudja jóvátenni a dolgokat, mert amerre a világ tart, abból nem lenne semmi jó.
Nyitókép: Vidovszky György, fotó: Juhász Éva
