Pintér Béla darabjaiban az utóbbi években fokozódni látszik a keserűség, a mindenre kiterjedő borúlátás. Humora egyre maróbb, és a „minél rosszabb, annál jobb” kategóriába csúszik át. A 2021-es Marshal Fifty-Six láttán egyenesen az volt a benyomásom, hogy kezdi elveszteni a humorérzékét, kétféle értelemben is. Egyrészt mintha az arra vonatkozó hite lenne fogyatkozóban, hogy a humor feloldást jelenthet és mindenen diadalmaskodik, másrészt mintha az arra való képessége szenvedne csorbát, ahogyan a humor révén korábbi darabjaiban elemelkedett a rögvaló viszonyaitól, és transzcendálta őket, mindannyiunkat meggyőzve a Prédikátor könyve bölcsességéről: „Isten minden tettet ítéletre bocsát, minden rejtett dolgot, legyen az jó vagy gonosz.”
Újabban ugyanennek a könyvnek ez a mondata jellemzi a szemléletét:
„Láttam (…), hogy az ítélet helyén gonoszság és az igazság helyén igaztalanság van.”
Mit értek azon, hogy a humora a „minél rosszabb, annál jobb” logikát követi? Azt, hogy a reménytelenség, a megoldhatatlanság mélységeit járja meg vele, és éppen ezekből fakad. Mintha egy verembe esett ember kétségbeesett ugrálását láttatná burleszknek, és ezt éppen abból adódóan tekintené humorosnak, hogy a szabadulásra semmi remény. Sőt még azt is kihallom az újabb termésből, hogy szerinte vannak esetek, amikor ott, ahol máskor a humorral és csak azzal lehet igazságot tenni, a helyzet komolysága miatt célszerűbb ezt a fegyvert letenni, és egy az egyben, kíméletlenül fogalmazni. Amit korábban remek poénok sejtettek, most az arcunkba vágják. Számomra ez a döntés fájdalmas, és úgy látom, a pintéri alapmintázatot zilálja szét, de az indulatot értem.
Árulhat-e egy gyékényen a humor a haraggal és a keserűséggel? Szerintem mindenképpen, ám a besorolása megváltozhat tőle. Valaki egyszer azt írta, hogy Pintér darabjai a magyar kabaré legjobb hagyományát folytatják, és úgy emlékszem, erről akkor azt gondoltam, hogy hiába akarja ezzel dicsérni, valójában leminősíti őket. A kabaréra ugyanis úgy gondolunk, hogy kizárólag a szórakoztatás a célja, méghozzá ha törik, ha szakad: ezenkívül semmi sem számít. Pintér számára viszont a humor csak eszköz, igaz, az egyik legfontosabb – és világképének elemi összetevője. Újabban azonban azokhoz a mindenből viccet csináló családi mókamesterekhez hasonlít, akik azután is folytatják a viccelődést, hogy az apa munka nélkül maradt, a házat elárverezték, a gyerekek pedig minden iskolából kibuktak, de dolgozni sem akarnak.
Ők nem reagálnak megfelelően, vagy a környezetüket kell okolni? Rosszul teszik-e, ha hűek maradnak magukhoz, és nem változtatnak az attitűdjükön? Gonoszak-e, ha a humorból fegyver válik a kezükben?
Pintér Béla az Idegen testben mindenre lő, ami elé kerül. Magából tökéletesen kifordult világot mutat be, amelyben senki és semmi sem az, aminek látszik, és olyan identitások népesítik be, amelyeket még a gazdáik sem egészen értenek. Kis túlzással freakshow-ként is felfogható a darab, amelynek hősei boldogság utáni nagy-nagy vágyakozásukban módszeresen teszik tönkre a többieket és önmagukat. Woke, osztódással szaporodó nemi identitások, szexuális irányultságok és a mesterséges megtermékenyítés „sporttá válása”, cinizmus és képmutatás egyaránt megkapják a magukét:
Képtelen karaktereket ismerünk meg, akik-amelyek valójában paródiák: a végleg megbolondult világ példázatos alakjai. Magát férfivá operáltatott nő, aki most gyereket akar szülni, alapvetően meleg barátja, aki azért nőkkel is ki-kileng, és az erőszaktól sem riad vissza, melegférfi-identitású nő, aki férfi partnereit nőnek tekinti a szexben – és egy elvileg szupervallásos úrral meg a fiával egyaránt kalandba bocsátkozik –, leszbikus pár, amely gyereket akar egy meleg férfitól, a barátjuktól, míg egy másik pár az ő barátjától. Már annak megértése sem könnyű, hogy ki kicsoda (mármint valójában, a lelke mélyén), és mit akar a többiektől. A cselekmény jelentős részben a gyermek iránti vágy, a gyerekhez „jutás” és ennek a kapcsolatokat kiteljesítő volta körül forog, de nagy kérdés, hogy ennyire kaotikus életű emberektől mi várható később, a nevelés terén, vagyis mintha már a jövő is eleve el lenne rontva. Pedig a gyerekszületés mindig egy jobb világ reményének szimbóluma, minden rendű és rangú műalkotás jolly jokere, amivel garantáltan bizakodást lehet ébreszteni.
Ebben a világban minden el van rontva abból a szempontból is, hogy mindenki egyedül van és különböző okokból idegen testnek érzi magát benne. Szeretetre vágynak, de nem tudnak jól szeretni, és azt sem érzik megfelelőnek, ahogyan őket szeretik. A darab humora abból fakad, hogy a hősök a maguk vagy a környezetük extrém voltából és igényeiből következően folyton extrém helyzeteket kreálnak vagy azokba keverednek, és mivel már a kiindulópont is képtelen, csakis káosz kerekedhet a nagy igyekezetből.
Olyasféle táncjátékot, jobban mondva annak paródiáját látjuk, amelynek minden közreműködője az összes többit figyelmen kívül hagyva mozog, noha megélésük szerint mindannyian az általuk megálmodott legtökéletesebb koreográfiát vezetik elő. Minden baj okozója az egy tőről fakadó önzés és önkény. Önzés: a többieket boldogságunk eszközeinek tekintjük, és kíméletlenül bánunk el velük, ha már nem kellenek, önkény: semmi sincs már, ami megmenthetne magunkat magunktól, és semmi sem kérdőjelezheti meg, hogy a többieknek kell hozzánk alkalmazkodniuk, bármivel állunk is elő. Pintérnél maga a világ idegenedik el önmagától, válik idegen testté, veszti el otthonosságát.
A burleszk, a kabaré és a paródia műfajának emlegetésével már eddig is olyasmire próbáltam utalni, hogy Pintérnek ezt a látomását nehéz egy reális világ reális látleleteként értelmezni, és éppen itt van a kutya elásva: hogy szerinte az irreálisból lett reális, a rémálomból valóság. Amit látunk, annyiban mindenképpen rosszabb a kabarénál, hogy míg azt eleve idézőjelbe tett üzenetként értelmezzük, az Idegen testbe mint a mi mindennapjaink, itt és mostunk valamiféle tükrébe tekintünk bele, még ha görbe is az a tükör. És ez letaglózó élmény – a színészeket pedig az átlagnál nehezebb feladat elé állító körülmény. Az előbbiekben leírt extremitások és a karakterek finoman szólva is összetett volta miatt nincs az a színészi teljesítmény, amely a cselekmény reális voltáról meg tudna győzni. De talán ezenfelül sem hihető, hogy Szabó Kimmel Tamás Benjáminja korábban nő volt, vagy hogy élettársi közösségben lenne Adorjáni Bálint Milánjával.
Lehet, hogy az én hibám, de Gálvölgyi két karakterét is az egykori show-jából átigazolt paródiáknak látom. Az előadás motorja Takács Géza, aki Jenőként szenvedélyes igyekezettel hiteti el velünk, hogy lehet megoldás, és hogy annak ő lehet a legfőbb munkása, de a történet logikájából fakadóan nagy lendületében újabb problémák okozójaként is kitünteti magát. Hozzá hasonló energiaközpont Fodor Annamária, aki képes meggyőzni egy csaknem eljátszhatatlan személyiség létezésének esélyéről, bár az, hogy még Jenő apjában is kívánatos szexpartnert látna meg, már meghaladja a fantáziánkat. Messaoudi Emina férfias leszbikusként kitűnő, bár neki talán könnyebb dolga van, mivel végig „ugyanazon a hangszeren játszhat”.
Martin Buber haszid történeteinek egyikében egy megveszekedett ateista a lehető legkíméletlenebbül támad neki az egyszerű, de mély hitű rabbinak: tudományos érveket felsorakoztatva lövi szét minden fedezékét, fosztja meg a hit menedékétől, győzi meg Isten létezésének lehetetlenségéről. A rabbi kétségbeesetten elkezd fel-alá járkálni, és közben ezt hajtogatja: „De hátha mégis… hátha mégis…” Ilyen „hátha mégis” az Idegen test zárása: a nőből lett Benjámin szülése és az állapotos Szilvi bizakodó fohásza. Pintér önmagával vitatkozik itt: a kegyetlen ateista és a minden reményétől megfosztott rabbi egyaránt ő. De ő az is, aki a rabbival együtt végül mégis a remény szavait ismételgeti.
