Adrien Mondot négy évvel ezelőtt mutatkozott be magyar közönség előtt: az informatikus-zsonglőr nagymester akkor elsősorban utolérhetetlen labdaérzékéről tett tanúbizonyságot szikár, szellemes, stílusosan adagolt szürrealizmussal átitatott előadásában, a Convergence 1.0-ban. A meglehetősen későn, 2004-ben (ránézésre, már koraharmincas korában) a kortárs cirkuszművészet világában feltűnt villámkezű negyedik munkáját hozta most el hozzánk. Olvashatjuk: opusa, a Cinématique 2009 júniusában Enghien-les-Bains-ben, a Bains Numériques #4 fesztivál ?tánc és új technológiák? nemzetközi versenyében elnyerte a zsűri nagydíját. Megtekintése után ezt az információt elégedetten nyugtázzuk.
Boris Vian varázsos, líraian bizarr világát, pompás kamaszkori olvasmányélményeimet idézte meg Mondot műve, majd sikerült még tovább hatolni személyes történelmemben, hogy leesett állal bámuljam a színpadot, mint a köröttem is szép számmal álmélkodó gyerekek.
Mellbevágó élmény: a Cinématique-nak már az első öt, sőt, első egy perce is varázslatos bravúr, melyhez minimális, ám kivételes látványosságot produkáló eszközpark szükségeltetik. Mondot egymagában áll, labdáit bűvöli. Magányos alakját egyszerre hatalmas, a padlóra vetülő kéz kanyarítja körbe vastag, fekete vonallal. Villanásnyi idő, míg leesik: a rajzoló nem más, mint partnernője, aki egy vasalt élű láda fölé hajol. A ládikóban írásvetítő, melyre a társ rajzol: a firkák és satírok a magasból a színpadra vetülnek. Helycsere következik. Adrien M egyesével kavicsokat helyez az üveglapra, melyek hatalmas, vetített sziklaként pottyannak a szín síkjára hangtalan. Pár csepp, majd bőven mért víz hull az üvegre-színpadra, a kövekből kicsi sziget lesz, a billegtetett felületből aztán szeszélyesen hullámzó tenger, sodródó sziklákkal. A vízbe aztán tintát pettyeget Mondot: a vetített látvány hátborzongató gyönyörűség. Néhány kavics, egy flakon víz, tíz csepp tinta: a látvány bámulatos.
A valós idejű, vetített képek aztán a rögzítetteknek adják át helyüket. Fekete alapon fehér négyzetháló horpad, hullámzik, tajtékzik, háborog a vándorok talpa alatt. Hatalmas kapuk, riasztó mélységek, pixelkockákra széteső-szétrebbenő vízszerű felületek káprázatos látványáradatát igyekszünk ? legalább felfogni. A pompás technológia a Trafó közönsége számára nem egészen új: egy kiváló, hazai produkció, a Tünet Együttes Nincs ott semmi című előadása hasonló eszközökkel bűvölte el lelkes közönségét.
A Temps d?Images Fesztivál keretében bemutatott Cinématique kivételesen széles korosztályi mezőt képes bűvkörébe vonni: leheletnyit túladagolt lírájától eltekintve kiváló tempójú, fordulatos, agyas produkció. Hitelesen mutat jövőt-jövőképet, beavat a holnap színi lehetőségeinek végtelennek tetsző világába, de mindezt mély érzéssel, meghitten, hiteles humánummal teszi. Ebihalként, cyber-Satie-ra cikázó ?intelligens? pöttyök bámulatos esőjében, fallá váló, majd omladékként széteső, s absztrakt szoborrá összeálló betűtengerében, raszterhálójában mindig ott áll, stabilan az ember. Zseblámpával csalogatja össze az elcsatangoló karaktereket, pixelekkel cicáz, olykor téveszt. Mondot páratlan zsonglőri tudása, Noro táncosi varázsa önmagában is szikrázik ebben a virtuális kalandban, melynek végén, a tapskor olyan meglepő a szín fizikai üressége: a színé, mely igazából csak velük, kettejükkel volt tele. Ilyesféle előadásokat, bőséges teltházak előtt bemutatni maga a nagybetűs, kulturális közszolgálat.
