Megfékezhetetlen erdőtüzek, éhező jegesmedvék, olvadó gleccserek, medrükből kilépő vagy kiszáradó folyók: a klímaváltozásról szóló diskurzus gyakran ezekkel az apokaliptikus képekkel operál. A probléma azonban ennél jóval mélyebb és összetettebb. Pogátsa Zoltán Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás című könyve szerencsére nem csupán sötét jóslatok gyűjteménye, hanem átfogó elemzés is arról, miért fenntarthatatlan a jelenlegi gazdasági rendszerünk, és milyen lehetőségeink kínálkoznak arra, hogy elkerüljük a Mad Max-szerű jövőt.
A rendszer a főbűnös
A közgazdász-szociológus szerző már a kötet elején nyilvánvalóvá teszi, hogy nem „mindenki kapcsolja le a villanyt és komposztáljon” típusú tanácsadó könyvet írt, és hogy nincsenek univerzális, egyszerű megoldásai. Úgy látja, hogy bár az egyéni döntéseknek is van jelentőségük, a valódi problémát a gazdasági struktúrák jelentik, ezért arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a jelenlegi gazdasági-politikai-társadalmi berendezkedés törvényszerűen pusztítja a környezetet. Nem az a bajok okozója, hogy az emberek egy része túlfogyaszt, hanem az, hogy a rendszer így épül fel.
Bevezetésként rövid áttekintést nyújt arról, hogy mi az, amit jelenleg a klímaváltozásról tudunk, és vázlatosan egyéb környezeti problémákkal is foglalkozik, például a bioszféra degradációjával vagy a szemétkezelés teendőivel. A továbbiakban viszont szinte kizárólag a globális felmelegedést helyezi a könyv fókuszába, és ez ügyben gyorsan elhessegeti azt az illúziót, hogy már javában zajlik a zöld átmenet. Az ugyan igaz, hogy a megújuló energiaforrások használata bővül, de ezek nem helyettesítik, csak kiegészítik a fossziliseket, kiszolgálva az exponenciálisan növekvő energiaigényeket.
A következő részekben áttekintést ad a legnagyobb energiafogyasztókról: a legtöbb üvegházhatású gázt kibocsátó mezőgazdaságtól kezdve a műanyag- és építőanyag-gyártáson – a kiemelt jelentőségű cementen és acélon – át a szállítmányozásig és a közlekedésig. Ez utóbbira vonatkozólag kiemeli: bár általában a légi közlekedést szokás pellengérre állítani, az a közlekedésből származó kibocsátásnak csak tíz százalékát okozza. Rámutat a globális egyenlőtlenségekre is, és ez a téma később is nagy szerepet kap a könyvben:
Viszont egyre többen autóznak: ez a terület felel a közlekedési kibocsátás feléért. Innen is egy kiragadott adat: Kínában 1999-ben 0,34 autó jutott száz lakosra, míg 2019-ben már negyven, ami húsz év alatt több mint százszoros emelkedést jelent. És Kína nem egyedi eset: a fejlődő és a fejlett országokban egyaránt nő az autók száma.
Minden növekszik, csak az idő fogy
Mi hajtja ezeket a trendeket? Az 1980-as években beinduló „nagy felgyorsulás”, amely addig soha nem látott népességrobbanásnak és GDP-növekedésnek ágyazott meg, egyértelműen a fosszilis energiahordozók egyre fokozódó használatára épül. Az elmúlt négy évtized teljesen új minőséget jelent a történelem, de még a kapitalizmus és az ipari társadalom korábbi évszázadaihoz képest is, írja Pogátsa. Ebben a rövid időszakban a növekedési grafikonok a vízszintesből szinte függőlegessé váltak, és már most számos tekintetben meghaladták a Föld eltartóképességét.
Döbbenetes belegondolni, hogy 1750-ben a Föld lakossága mindössze a tizede volt a mainak. 1971-re elérte a felét, 2022 novemberében pedig átlépte a nyolcmilliárd főt.
Pogátsa amellett érvel, hogy ez a tendencia nem folytatódhat, hiszen a fizikai világban nem lehetséges végtelen exponenciális növekedés, és sehol nincs is rá példa. A szigmoid trendek fogalmát ismertetve érvel, amelyekben a növekedés kezdeti, exponenciális szakaszát átfordulás követi: a növekedés lelassul és felső korlátba ütközik. Rámutat arra is, hogy mivel a kapitalizmus lényege a folyamatos növekedés kényszere, teljes gazdasági paradigmaváltásra van szükség, méghozzá minél gyorsabban.
A bruttó hazai termék (GDP) iránti megszállottságot is kritizálja. Ezt a mérőszámot Simon Kuznets orosz-amerikai közgazdász dolgozta ki még a nagy gazdasági válság idején, de már akkor figyelmeztetett arra, hogy nem az életszínvonal vagy a jólét mérésére szolgál. A GDP-t ennek ellenére a politikusok, a közgazdászok és az újságírók egyaránt mindmáig az életminőség mutatójaként kezelik. Ez részben annak tudható be, hogy a jóléti állam időszakában a gazdasági növekedés széles társadalmi rétegek életszínvonalát emelte. A neoliberalizmus korszakában azonban ez az összefüggés megszűnt: a gazdasági növekedés hasznát döntően a felső egy százalék fölözi le, a társadalom többsége nem részesül belőle.
Mindenki megfizet, de ki nyer?
Pogátsa szerint az Európai Unió által hirdetett körforgásos gazdasági koncepció és a fenntartható növekedés hajszolása egyaránt tévút. Helyettük a nemnövekedés (angolul degrowth – a szerk.) közgazdasági és társadalmi megközelítését kínálja, amely szerint le kell lassítani vagy akár vissza kell fogni a termelést és a fogyasztást. Az elosztási kérdésekkel kapcsolatos kemény tényeket sem hallgatja el.
Az Oxfam híres pezsgőspohárábrája például szemléletesen mutatja be, hogy a különböző anyagi helyzetű csoportok milyen arányban felelősek a szén-dioxid-kibocsátásért.
A környezeti terhelés azonban nemcsak a szén-dioxid-kibocsátásban mutatkozik meg: az anyagfelhasználás, a hulladéktermelés és egyéb környezeti károk is sokkal nagyobb mértékben jellemzőek a magasabb jövedelmű társadalmakban és országokban. Tovább növeli a társadalmi igazságtalanságot és egyenlőtlenséget, hogy a globális Dél országainak kell elviselniük az éghajlatváltozás által okozott károk nyolcvan százalékát.
De akkor mit lehet tenni? Pogátsa röviden végigmegy azokon a jelenleg ismert technológiákon és társadalomszervezési alapelveken, amelyek a zöld átmenetet segíthetik. Az energiatermelés és -tárolás, a közlekedés, a lakhatás, az urbanizáció és a mezőgazdaság témájának tárgyalása során azonban mindvégig hangsúlyozza, hogy jelenleg egyik területen sincsenek olyan, globális szintre skálázható megoldások, amelyek zéró összegű kibocsátáshoz vezetnének. Megkérdőjelezi a technooptimista lelkesedést is, amely szerint az emberi kreativitás és innováció minden problémára megoldást fog találni. Példaként a fúziós erőműveket hozza fel, amelyek üzembe helyezésétől az iparági vicc szerint már mindig csak pár évtized választ el minket.
Vajon mennyire messze van még ez a technológia attól, hogy érdemi eredményeket érjünk el vele?
A fenntartható társadalomra való átmenet közgazdasági szempontból fontos kérdése, hogy hogyan és ki fizeti meg az árát. Ehhez kapcsolódik a modern monetáris elmélet (MMT), amely szerint az államnak kell megfinanszíroznia, mivel abból kifolyólag, hogy nem korlátozott a pénzteremtésben, egy ország a saját pénznemében mindig képes fizetni. Pogátsa hangsúlyozza, hogy az MMT nem a mértéktelen pénzteremtésről szól, hanem olyan jól átgondolt, célzott programok finanszírozásáról, amelyek kedvező hatással lehetnek a gazdaságra.
A könyv záró szakaszában a legnagyobb kibocsátó és termelő blokkokat – Kína, USA, EU, közel-keleti olajországok, Oroszország – vizsgálja a klímaváltozással kapcsolatos erőfeszítéseik szempontjából, majd áttér azoknak a szcenárióknak a felvázolására, amelyeket akkor tapasztalhatunk meg, ha nem lépünk a nemnövekedő pályára. Azt hiszem, ez az a rész, amelynek olvasása közben legkönnyebb belecsúszni a klímaszorongásba.
A határidő tegnap lejárt
Pogátsa nem finomkodik: a könyv korábbi fejezetei mintha csak előkészítették volna a terepet azoknak a vészjósló adatoknak a számára, amelyek itt záporoznak. Emelkedő tengerszint, elsivatagosodás, halálos hőhullámok, összeomló ökoszisztémák, édesvízhiány és ezek elkerülhetetlen következményei: társadalmi feszültségek, fegyveres konfliktusok, tömeges migráció. És ezek a jelenségek nem a távoli jövő rémképei, hanem már a jelen valóságához tartoznak.
A könyv végszava még komorabb képet fest. A szerző szerint kontrollált nemnövekedési átmenetre egyre kevesebb az esély, mert kifutottunk az időből, és a politikai és gazdasági döntéshozók továbbra sem teszik meg a szükséges lépéseket. Ha minden így folytatódik, 2030-ra a globális hőmérséklet-emelkedés meghaladhatja a másfél fokos küszöböt; azt a határt, amelyet a párizsi klímaegyezmény kritikus pontként jelölt meg. Afölött pedig már nem csupán kezelhetetlen, hanem teljesen kiszámíthatatlan katasztrófák sora következhet.
A Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás nem könnyed esti olvasmány, de nem is száraz akadémiai értekezés. Pogátsa világosan és közérthetően ír, a leegyszerűsítéseket pedig elkerüli, így a könyv a fenntarthatóság mélyebb közgazdasági összefüggései iránt érdeklődőket éppúgy megszólíthatja, mint azokat, akik csak jobban szeretnék érteni, mi vár ránk a következő évtizedekben.
A könyv azonban hagy maga után némi hiányérzetet. Pogátsa élesen bírálja a gazdasági növekedés fenntarthatatlanságát, a nemnövekedés koncepcióját azonban nem ismerteti részletesen: nem derül ki, milyen társadalmi-gazdasági berendezkedéssel járna együtt, és hogyan befolyásolná az egyének életét. Szintén hiányzik a mesterséges intelligencia szerepének alaposabb vizsgálata, pedig az MI egyre jelentősebb hatást gyakorol mind a gazdasági folyamatokra, mind a fenntarthatóságra. Bár a könyv releváns és gondolatébresztő, néhány kulcsfontosságú kérdést megválaszolatlanul hagy.
Pogátsa Zoltán Fenntartható gazdaság vagy társadalmi összeomlás című könyve a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg.
