 |
| Cs. Németh Lajos, Kolovratnik Krisztián és Bank Tamás |
A Budapesti Kamaraszínház premierjét kieszelő Káel Csaba rendező a Tivoli előcsarnokába való érkezéstől lámpaoltásig szinte megszakítás nélkül és folytatólagosan megtekinthető interjúbejátszással fogadja a nézőket. A képernyőkön futó képsorokban Détár Enikő mint a válaszokat kissé megkapirgálni próbáló riporter készít beszélgetéseket a hamarosan induló Dr. Faustus Valóságshow közreműködőivel, akik a szokott mézesmázos, mellédumálós, stupid vagy trendi módon elmondják, miért vállalták a szereplést a nagy durranást ígérő műsorban. Néhány színésznek itt, felvételről, s nem majd a színműben-tévéműsorban nyílik lehetősége igazi alakításra (Cs. Németh Lajos önelégülten vihogó milliárdosának ? jobb cucc, mint a hülye V. Károly császár ?, Kocsó Gábor tenyérbe mászó parlamenti képviselőjének ? ez is kenterbe veri Lucifert). A jól összevágott előzetes komoly várakozásokat kelt: mi keresnivalója lehet a politikai, gazdasági és művészeti elitből szalasztott néhány nagy arcnak a megavállalkozásban? Miként is lesz valóságshow a kalandor életű angol szerző, Christopher Marlowe 1588 körül írt drámájából, melyet nálunk általában Doktor Faustus tragikus históriája címen tartanak számon, s az újkori európai kultúra egyik ikonját szállatja pokolra?
 |
| Détár Enikő és Kolovratnik Krisztián |
Szendrényi Éva bizonyos magyar tévéműsorok kulisszáit utánzó-csúfoló díszlete, a lelőhetetlen Bozsó Péter (a menő színész, Dick) beetető sódere (??és főleg tapsoljunk, amikor ég a ?Taps? felirat!?) fokozza is a kíváncsiságot. De elég az első három-négy megszólalás, hogy bizonyossá váljék: a valóságshow az a létmód, amelyben a jelen (alaposan rövidített) Marlowe-adaptáció a legkevésbé élhet meg. Teljesen érdektelen, hogy már a dr.-es cím is asszociációkat ébreszt, s hogy egy ismerős íróasztalon egy ismerős műsorvezetői bögrét látunk, sokszor használt műsorkellékek jutnak funkcióhoz (például fényforrás, mely ? ha rácsapnak ? felvillan és csengő hangot ad), és kamerák követik az eseményeket (hogy legalább a kivetítőkre szegezhessék szemüket azok, akiknek a szokatlanul kiképzett nézőtér előnytelenebb székeire szól fejcsavargatást is követelő jegyük). Két, mindvégig birkózó, egymásnak ártalmára szolgáló folyamat zajlik egy előadásban. Dr. Faustus, csalódva minden könyvben és tudományban, a mágiához folyamodik, hogy az ördöggel megalkudva, huszonnégy kéjes évért cserébe örökre odadobja a lelkét, Pokolra velem! jeligére. Ezt ? az eredeti darab kivonatát ? nagyjából tűrhetően el is játszanák, ha ? pokolba vele! ? nem kísértene az alapötlet kivihetetlen kényszere: hogy mindezt valóságshow-nak kell elképzelnünk. Ami azonban nem megy, mert nem mehet.
Szabó Stein Imre mai szavakkal (audiovizuális, profit, konzumnő, VIP stb.) megszórt, helyenként kiváló (helyenként meg elcsépelt rímelésű) fordítása az aktualizálás ellenére sem tagadhatja le egy régi századba nyúló ritmikai, stilisztikai gyökereit. Erőlködjön bárhogy rendező és színészcsapat, sem velünk ? ?a stúdióban ülő közönséggel? ?, sem a képernyők előtt ülők milliós virtuális táborával nem tudnak interaktív kapcsolatba kerülni. Sőt, épp e próbálkozásaik váltanak ki totális interpasszivitást. Bozsó egyszer, az eleje táján igyekszik kézfelnyújtásos szavazatokat kicsikarni: hányan tippelnek Faustus elkárhozására? A bemutatón hárman, némi tétovázás után. Három százalék. Dick többé nem is megy be ebbe az utcába. Általában is, a külsőségek egy részétől és egyes jelenetek hacacárés nyögvenyelésétől eltekintve, Káel nem köti össze logikailag a bevezető film információit, a ?tipikus? óriásshow modelljét és a Marlowe-művet. Ha a három véletlenül valamiképp egymásra esik, akkor puffan ? ha nem, mindegyik éli a maga csenevészebb vagy burjánzóbb életét. Legkevésbé eleven a politikai-társadalmi háttér; véletlenszerűen és erőszakoltan izzik fel a stúdió; és ? szerencsénkre ? még mindig leginkább a Doktor Faustus képződik meg.
 |
| Szűcs Péter, Bank Tamás és Spindler Béla |
Ez a szerény ?leginkább? leg-leginkább az utolsó negyedórára vonatkozik. Amikor Faustusnak a vesztével kell szembenéznie, s hiába csinálná vissza az egészet. Addig a történet alig-alig adaptálható tudatunk számára, mindössze néhány cselekményanziksz, színészi fotóportré érkezik címünkre. Spindler Béla töprengő, a fausti alkut el nem viccelő, enyhén haszonleső Wagner, Bank Tamás jól betájolt zenész-celeb Rossz szellemként (mint Angyal, Majzik Edit nem talált hasonló fogódzót), Nagy Viktor (Valders, Pápa) a diadalmas kisstílűségben trenírozik, Kovács Ferenc (Cornelius, Ellenpápa) és Szűcs Péter Pál (Robin) asszisztál. Dolmány Attila koreográfiája, Erdész Róbert zenéje a lehetséges csúcsponton, a Hét Főbűn közepesen szervezett bevonulásakor sem ostromol magaslatokat. Berzsenyi Krisztina ügyelt arra, hogy a jelmezeken a fekete, piros és szürke szín mellé élénkebb foltok is feltörjenek. S milyen lehetne az Irigység? Sárga. Milyen az Angyal? Fehér. Détár Enikő milyen színű ruhát kapott vörös fürtjeihez? Tetőtől talpig zöldet. Az öltözékektől nem vitatható el a szándék, hogy egyszerre igyekeznek 16. és 21. századi szabásúak lenni.
Apropó, Détár. Neki a legképtelenebb a helyzete, mert riporterből műsorvezetővé válva nem műsort vezet, hanem egy régi történet narrátoraként szólal meg (Hírolvasóként [?] ? a színlap szerint), hogy végül ő testesítse meg Faustus utolsó vágyképét, a valaha élt legszebb nőt, az újraéledő Szép Helénát. A szerep belső összefüggéstelenségén úrrá levő színészi méltóságot egy kereskedelmi tévécsatorna semmi esetre sem viselné el, és a következő, Az ember tragédiája című reality thrillerhez már bizonyosan más háziasszonyt keresne.
Amikor a színészek nem a show-ra tesznek rá még egy lapáttal, hanem Marlowe tájékán járkálnak, időnként arra gondolunk: Káel csak csőbe akarta húzni a publikumot a látszatokkal. De nem ? mert ha igen, akkor a két főszerep kiosztásában rejlő esélyeket nem hagyta volna veszni. Mephistophilis ugyanis a Tivoli színpadán nő: az ügyesen maszkírozott, s a rá jellemző formaeleganciával dolgozó Egri Kati ? aki azonban a nő?férfi vonalon semmiféle akcióba nem kerül Kolovratnik Krisztián Faustusával. Csak az úr?szolga viszony működik, melyben kezdettől a szolga az úr, mivel Mephistophilis (százszor inkább Lucifer, mintsem a doktor szolgája) győzelme előre borítékolható. Az egész este során fölényesen teljesítő Egri Kati mellett a végére Kolovratnik is nagyon belejön. Végső vesszőfutásának és halálának prezentálása felülmúlja az univerzum fölösleges ember típusú, istentelen érzelmi hontalanjának korábbi, indulatoskodóan üres pózolásait, s a főleg az előadás derekán hatásosan formált garabonciás dühödten kíméletlen játékosságát is.
?Bennünk van a pokol??, mondatja Marlowe Mephistophilisszel, Faustus kérdésére. Mások mást mondtak, mondattak, egy egészen tűrhető modern klasszikus például azt, hogy a pokol ? a másik ember. A pokol nagy ügy, közös ügy. Akkora show, hogy még a saját maga dolgát majdnem teljesen ellehetetlenítő előadásban is megérint mindnyájunkat.
