A francia rendezőnő, Ma?wenn az ő munkájukat tanulmányozta, majd forgatott egy filmet arról, ahogyan az általa játszott fotós dokumentálja az osztály munkáját ? azaz annyira közel merészkedett a dokumentumfilmezéshez, amennyire az egy játékfilmmel elképzelhető. Ugyanakkor maximálisan kihasználta a játékfilm adta lehetőségeket: bár a film alapvetően egymástól független eseteket, meg a rendőrök magánéletének kiemelt jeleneteit mutatja be, a felszín alatt legalább ugyanannyira szól emberi sorsokról, mint az osztály munkájáról. Szerelmek, barátságok születnek és pusztulnak el, tragédiák bontakoznak ki, és főképp: tönkremennek a rendőrök idegei, mert túlontúl átélik azokat az érzelmeket, amelyet az ilyen munka generál (még csak nem is az jár a legrosszabbul, aki a rengeteg rossz példát hallva nem meri megmosni saját kislánya teljes testét).
Ez az érzelmi közelség a Polisse legfontosabb eszköze: Ma?wenn ? és a kivétel nélkül lenyűgöző átéléssel játszó színészei ? annyira profin bánnak a feszültséggel, annyira jól építik fel a lelki folyamatokat, hogy mindez végeredményben elképesztően közel hozza a szereplőket és ezzel együtt az ő gondjaikat, érzelmeiket a nézőhöz; ritka, hogy egy filmben ilyen sok szereplővel és ilyen mélyen azonosulni lehessen. Márpedig ezeknek a figuráknak, úgy tűnik, az élete múlik rajta, hogy mi történik az ártatlan gyerekekkel, hogy túlélik-e a bántalmazást, hogy együtt maradhatnak-e szüleikkel ? így pedig irgalmatlanul megrázó tud lenni egy-egy olyan jelenet, amikor egy hajléktalanná vált bevándorló asszonyt kell elszakítani az őt imádó kisfiától, hogy legalább az ő feje felett fedél legyen. Ma?wenn pedig igen átgondoltan adagolja az egyre elviselhetetlenebb történeteket, folyamatosan fokozva a feszültséget úgy a rendőrökben, mint a nézőkben ? de nincs szíve (önkritikája), hogy a feszültség csúcspontja után, az erős zárójelenet előtt ne mutasson meg még legalább húsz percnyi, a filmet előre már nem vivő, de önmagában kétségkívül érdekes esetet. Ezzel pedig agyoncsapja, amit eddig feszültségben és a szereplők lélektani folyamatainak ívét tekintve is felépített.
Ma?wenn a szereplői iránt érzett, nem titkolt erős szimpátia ellenére nem esik abba a hibába, amelyet a megrázónak szánt dokumentumfilmek rendezői nemegyszer elkövetnek. Rendkívül alaposan bemutatja minden hibájukat: a túlkapásokat, amikor az egyik rendőr megüti az iszonyúan aljas elkövetőt; az oktalan vagy ostoba veszekedéseket és más emberi konfliktusokat. Ez a rendkívüli tárgyilagosság ugyanakkor a film hibája is: nem egy olyan, a rendőrök hétköznapi életét bemutató jelenet van a bő kétórás filmben, amely kihúzható lenne, mert már nem árnyalja tovább a képet. Így a Polisse mint játékfilm nem tökéletes. Azonban témája, alapossága, érzékenysége, érdekessége, hatásossága, lélekrajza és megrázó mivolta épp elegendőek ahhoz, hogy ha nem is az év filmjévé, de az év egyik nagy élményévé tegyék.
