Aase álló fia vállán, gyönyörű (kétszeresen is kifordított) piet?-szoborképben távozik az élők sorából, majd ültében talál végső nyugodalmat. A zaklatott, önsorsrontó útját megfutott Peer a klasszikus piet?khoz jobban hasonlító helyzetben, a csöndeskén daloló Solvejg térdén hasalva hunyja le szemét. A Berliner Ensemble remek előadása - mely a Budapesti Őszi Fesztivál két estéjén a Madách Színházban vendégeskedik - nem líraiságával, hanem cselekményes-bölcselgő kavargásával tűnik ki, de a poétikus pillanatokkal, megoldásokkal sem fukarkodik. Peter Zadek kifogyhatatlan ötletességgel és elképesztő tempóban szervezte meg a főhősét vándoroltató monumentális stációs dráma prezentációját. Mellékes, hogy nem minden mozzanatot érteni tisztán, s hogy a játékvágta (aktualizálásaival is) időnként fárasztó. Egymásba fonódva bomlik ki a fabula - emberi végtagokon közlekedő papírmasé állatokkal, a gyermeki fantázia bábpanoptikumát idéző seregléssel, a színfalak mögött rázott, sorozatlövés hangját utánzó kereplővel - és az analitikus sorstragédia, melybe belefér, hogy a hamarosan meztelenre vetkőző Peer fedetlen nemiszervének kivillantásával csábítsa Anitrát, aki viszont mint fétist kapja fel és szagolgatja a férfi ledobott alsóneműjét. Sok összetevő működik a produkcióban (mely nem is igyekszik magát homogénnek álcázni), ám a vásáriságtól a kabaréig, a Volksstücktől az abszurdig egyik sem borítja fel rémuralmával a zadeki Peer Gynt nagyszabású egyensúlyát. Karl Kneidl eleinte kopár, majd székekkel, ezzel-azzal hevenyén-hiánytalanul beépített díszlete - az élet, az univerzum hodálya - ugyancsak elszakad kezdeti formavilágától (a hatalmas függönyzsebbe elsüllyedő, füstölő játékhajó-mókával, "egy kunyhó gyertyafénye" helyett a nagyvárosi lakótelepi házfal egyetlen kivilágított ablakával is) - anélkül, hogy az értelmezhetőség ívét és saját logikáját megtörné. Kneidl (és Christopher Ghislain) jelmezei észrevétlenül dolgoznak a jelenetek alá. Például mire észbe kapunk, az épp a fehér színvilág uralta ruhák már egy minapi bolondokháza ápoltjait öltöztetik lidércekké.
A kimeríthetetlen energiájú és irigylendő ritmusérzékű Uwe Bohm garabonciásra fésült öreglegényként kezdi, soha nem konszolidálódó koravén középkorúként végzi Peer alakjában. Szinte sosem mosolyog, csak vicsorít, fintorog, kaccan. Csörtet, törtet, gázol, gazol - mert ekként is az életét éli. A hazudozástól az infantilizmuson át a képlékenységig az összes, Ibsen ráruházta negatív tulajdonság egyesül benne - az esendősége ellenére sem hétköznapi formátumú és nem pozitív jegyek nélküli személyiségben. Megint úgy, hogy ne hierarchizálódjanak, inkább gomolyogjanak a karaktervonások. Bohm a Gomböntővel (a halál látszatra engedékeny díjbeszedőjével, a hűvös-fölényes Gerd Daviddal) versenyt futva mind érettebb, szárazabb, félőbb lelkiséggel tapasztalja meg: vétkeket bevallani, pokolra szállni semmivel sem könnyebb, mint erényekre büszkén a menny kapuján kopogtatni (mennyország, égi kar - és gyehenna, ördög ismét kancsalul összerímelteti Aase halálát Peer halálával). Az élet - eredendő természete szerint - a bűnben, tékozlásban, pusztulásban is mérhetetlenül változatos és gazdag. Rútsága, abszurduma is káprázatos. Peter Zadek ezt: a sötét, kétségbeesett nevetéskultúrától átjárt létkarnevált filmezi - többek közt a megrendítően tartózkodó és halk, a rossz fiára oly büszke Angela Winkler (Aase), az elszalasztott, magányos külső életek szép, glóriás belső tartalmait megéneklő Annett Renneberg (Solvejg), a testi féktelenség által tanácstalan idegbeteggé zaklatott Deborah Kaufmann (Ingrid, Anitra) és a hatalmas színészgárda további tagjai segítségével.
