Poloska

Szerintem még azok vannak többen, akiknek a poloskáról nem a gusztustalan állat, hanem a gusztustalan lehallgatás jut eszébe. Aztán hogy a lehallgatás mennyire nem gusztustalan, hanem más és több, az szép higgadtan kiderül ebből a filmből. Hogy a lehallgatás: a mások élete.

 

A film - A mások élete című mozi - összenyert huszonöt díjat, legutóbb az Oscart is; de előtte még az Európai Filmakadémia néhány díját is besöpörte (a film, a forgatókönyv, és Ulrich Mühe színész). És ha díjat érne a vetítés végén a közönség tömbszerű csöndje, akkor még sokkal több díja lenne neki.

Ostalgia - így hívják azt a nosztalgikus "keletnémet" vágyat, amely tizenhét évvel a fal leomlása után is tartja magát, és amelynek érzelmes vígjátéki megzenésítésén jól mulattunk (Good-bye, Lenin), és nem gondoltuk, hogy rázhatna a hideg pedig. Mostan ráz.

A mások élete című filmet egy harmincnégy éves "nyugatnémet" rendező írta és rendezte; sehogyan sem érintett, ezért aztán lehet alapos, szenvtelen, precíz. Florian Henckel von Donnersmarck szépen kikutatta, hogyan is működött a hírhedt Stasi még a nyolcvanas években is, megértette és megmutatja. Nem dokumentarista módon, hanem annál mélyebben: zsigerből.

A sikeres és rendszerhű drámaíró rendes és óvatos ember; barátnője, az ugyancsak sikeres színésznő még inkább, és ez nem meglepő, hiszen írni adott esetben lehet az utókornak, színjátszani aligha. Afféle "békén hagyott" értelmiségi pár ők, néhány gyanús és/vagy alkoholista baráttal, ismerőssel, kollégával - tipikus szcenárió, akár a magyar nyolcvanas évekről is szólhatna. Eddig.

Még tán az is, hogy egyszercsak rájuk száll a Stasi - mégpedig a kiváló és sziklaszilárd Wiesler százados személyében -, lakásukat bepoloskázzák, és életük minden pillanatát figyelik. És nem ám tessék-lássék, slampos-vacak - bár ugyancsak aljas - hazai módra, hanem életre-halálra.

Elképzelem: ülök a komputer előtt, csépelem a klaviatúrát - és valaki ezt is figyeli, hallgatja a zuhany zaját, a vécét, és akkor netovább... És mégsem ez a legrémesebb - meg nem is az, hogy a filmbeli Stasi-tiszt meghasonul, s ha mennybe nem is megy, a purgatóriumot becélozza; nem, még ez sem; és még az sem, hogy ez a lábujjhegyen járó, leselkedő, halk és durva terror embereket tesz tönkre, életeket vesz el.

Hanem az, ahogy beépül mindenbe, ahogy szervül a létezésbe. Az író szomszédasszonyának elég egyetlen fenyegető mondat a Stasi-tiszttől ahhoz, hogy egyetlen lélegzetvisszafojtott rettegés legyen, de olyan lélegzetvisszafojtás, amivel akár harminc évig is elélhet az ember. Visszafojt - és úgy marad. És milyen szép jelenete a filmnek, ahogy az íróval is közös titka támad; mennyi jelentése a szónak: titok.

Mert titkot hordoz Wiesler, a Stasi-tiszt is - amikor lehallgat, amikor segít, amikor lebukik (egyenest a levélbontóba: hogy ez milyen ügyes kis szerkezet!); aztán hordozza a titkát tovább, a lebontott fal romjain is túl. Magányos és üres életét a mások élete és a titok tölti ki. Ulrich Mühe - azt mesélik, a színészről annak idején hat évig a saját felesége jelentett - faarcú, megrendülésében is rendületlen "titoknok"; örökre eltemetné hétköznapi hősiessége nyomát, ha...

Ha a berlini fal leomlása után nem omlott volna le a Stasi hétpecsétes vaskapuja is: ma bárki megtudhatja, ki mikor mit jelentett róla, és azt is, hogy kinek. El is indul Georg Dreyman, az író, hogy kiderítse, ki segített egyszerre romba dönteni és megmenteni az életét - és mire a céljához érne, mégis megtorpan előtte. Sebastian Koch az író szerepében ezt a torpanást játssza a legjobban: torpan, aztán mégiscsak azt teszi, amit tenni kell.

"Kipoloskázni", például. Ugyan nem tudom, van-e ilyen szó, a "bepoloskázni" ellentéte. És ha nincsen, akkor vajon hogy hívják azt a megrendítő, elképesztő, nevetséges és szánalmas cselekvést, amikor az ember belekapaszkodik a vékony madzagba a tapéta alatt, és húzza, húzza, végig a falon, át az ajtófélfán, keresztül a plafonon - a nyavalyás drótot. És kétlem, hogy elhiszi: nem maradt több. És kétlem, hogy nem álmodja: valaki ül a padláson, fején nagy fülhallgatóval.

Van még egy miniszter is, Bruno Hempfnek hívják, a színészt meg Thomas Thiemének. Ő az, akinek gusztusa támadt a csinos színésznőre - innen az egész megfigyelési ötlet, bár mindegy is, hogy honnan... Ez a miniszter: ez tökéletes. Nem is olyan alacsony, de mégis köpcös; kicsit gusztustalan, de mégis tekintélyt parancsoló; ennek a joviális, cinikus, rémes fajtának külön konfekcióöltöny készült anno, pocakkal, izzadós tenyérrel.