Nagyfokú naivitás lett volna azt feltételezni, hogy második nézésre Silviu Purcarete fenomenális rendezésének minden apró rezdülését nemhogy dekódolni, de legalább észlelni fogom. A román rendezőzseni kolozsvári produkcióját először tavaly decemberben, az I. Interferenciák Fesztiválon láttam, és már akkor biztos voltam abban, hogy akárhány alkalommal képes lennék megnézni. A ravaszul kimódolt előadás ugyanis a szó szoros értelmében újranézésre kötelezi a nézőt. Az ötven perces Puccini-vígoperát közel másfél órásra duzzasztja a román mester. Ezernyi limlom, lényegtelen apróság, említésre sem méltó, vagy éppen arcpirítóan egyszerű ötlet, geg, poén, kacat alkotja azt a folyton hullámzó és lélegző, élő szövetet, ami az előadás alapanyaga. Csupa olyasmi, ami tán másodszori megnézésre sem feltétlenül tűnik fel, és mégis: ha ezek közül bármi hiányozna a színről, az élmény nyomába sem érhetne a mostaninak.
 |
| |
Mert hát mit is érdemes kiemelni a Buoso Donati lassan oszlásnak induló teteme fölött egyre kedélyesebben tivornyázó nagycsaládnak az előadást indító, húszperces némajátékából? A karikás szemű halottkémek precíz foglalatoskodását a fél lábbal még az életben lévő tetemen? Vagy a halott fején szórakozottan pöttyös labdát pattogtató kislányt? A sírva vigadó, harmincfős (!) csordát, melynek tagjai kivétel nélkül egyéni, bár nem épp vonzó arcéllel rendelkeznek? Purcarete komplett társadalomrajzot ad pusztán azzal is, ahogyan a ravatal végéhez odatolt asztaloknál nekilát a toros pastának a familia. Természetesen a családban betöltött rang szerint foglalhatják el csak helyüket a résztvevők, és nem mindegy az sem, ki szed először a rendesen megrakott edényből, ahogy persze az is tudható, melyik ágrólszakadt rokonnak jut majd a maradék a lábos aljáról. A monumentális halotti tort nevezhetjük fennkölten az életet uraló körforgás grandiózus metaforájának. Vagy egyszerűen tökéletes színpadi varázslatnak.
Ennek a működésén szokatlanul népes csapat dolgozik, szemmel láthatóan teljes odaadással. A kolozsvári színpadon harmincfősre terebélyesedett Donati-családban egy szereplőt két, olykor három prózai színész játszik-énekel: Purcarate ezzel az apró csalással egyrészt "kiváltja" a szerényebb vokális képességekkel rendelkezők énekhangját, másrészt a játszó személyek számának megsokszorozása, állandó nyüzsgésük és szüntelen "foglalkoztatásuk" önmagában hozzájárul a lehengerlő hatáshoz. Helmut Stürmer hosszú asztalokból és rejtélyes, időnként megmozduló és hátulról átvilágítható, csomagolópapírba bújtatott szekrényekből (?) álló díszlete, Lia Mantocnak a fekete és szürke minden létező árnyalatát felhasználó, formát és stílust szabadon variáló, kortalan gyászruhakölteményei a nagyszabású, komplex tablóképekben gondolkodó látványvilág alapelemei. A prózai színészek számára Stollár Xénia hangszerelte újra Puccini operáját: a szokottnál jóval kisebb létszámú zenekart Incze G. Katalin végig lendületesen irányítja, energiáiból arra is jut, hogy a játszókat segítse. Akik szemmel láthatólag lubickolnak a szerepükben.
Bíró József a legélettelibb halott, akihez valaha volt szerencsém színpadon. Bogdán Zsoltról amellett, hogy a vén ravaszdi Simone karikaturisztikus felütésű szerepében brillíroz, kiderül, hogy nagyszerű énekhangja is van. A szerelmes Laurettát Kató Emőke alakítja: apját kérlelő énekére még a halott is feléled. A valóban operaénekes Pataki Adorján játssza a lány rajongott Rinuccióját, akinek a látszat ellenére igenis megvan a magához való esze. Persze ebben nem lehet kenterbe verni a címszereplőt: a szintén operista Sándor Árpád alakítja Schicchit, akinek az eszén nem tud túljárni a még oly népes és pénzéhes rokonhad sem.
Az eltűnt végrendelet, majd az oly nagyon áhított garasok utáni őrült hajszát elejétől a végéig némán figyeli egy karcsú, arcát sötét napszemüveg és hosszú fekete fátyol mögé rejtő titokzatos alak (Molnár Levente). A legnagyobb felfordulásban közönyösen mutatja fel a rég keresett testamentumot, máskor alaposan meghúz egy üveg bort, vagy beleszív hosszú szipkájába. A halál angyala a mindentudók bölcs egykedvűségével, láthatatlan szálakon keresztül irányítja emberbábjait. A Gianni Schicchi egy páratlan színházcsináló humorral és szeretettel teli főhajtása az egyetlen valódi rendező munkája előtt.
