Sőt nemcsak fennmaradt, hanem a színvonalát is páratlan módon tartja. Noha a pályázatra beérkezett, több mint 8000 felvételből a Nemzeti Múzeumban megrendezett kiállításon csupán a nemzetközi szakmai zsűri által legjobbnak ítélt fotókat láthatjuk, ennyiből is alkothatunk általános képet és kimondhatjuk: a hazai sajtófotó ragyogó eredményt produkál. Nem pusztán leképezi a jelen valóságát, hanem mesteri eszközökkel, pontosan és árnyaltan fogalmaz. Felelősséggel, szakmai alázattal teszi a dolgát, s ezen túl még azt is fontosnak tartja, hogy megtalálja azt a sokszor egyetlen, tűéles képi kifejezést, ami az adott pillanatot egy szélesebb folyamat részévé teszi. A sajtófotósok által diktált színvonal messze fölötte áll a hazai újságírás gyorsan romló állapotának, nyelvi igénytelenségének, gyakran megkérdőjelezhető etikájának. Egyre erősebben érezni a különbséget a média általánosan silány teljesítménye és a sajtófotó kimagasló belső mércéje között.
|
|
| Hajdú D. András felvétele |
Csupa olyan felvételt látunk, amelyekről egyenként is leolvasható, milyen világot éltünk 2011-ben. Mindezt ráadásul úgy mutatják meg a képek, hogy a megrendülés, az öröm, az érzések és helyzetek középpontját, a legdrámaibb magot, a kézenfekvőt, a szenzációt szinte mindig elkerülik. Apró részletekből, utalásokból, a pillanatok töredékeiből jutunk el a felismerésig; néha nem is rögtön tudatosul a nézőben, minek lesz tanúja a fotó révén. Hajdú D. András díjnyertes sorozata a West Balkánban történt tragédiáról a hisztérikus tömegben meglátja a rémült, hazatelefonáló, biztonságot kereső kamaszokat, velük együtt éljük át a pillanatot, amikor a tudatukba hatol, miből menekültek ki. Ugyanő készítette a kiállítás talán legmegrázóbb sorozatát az elfalazott, végletesen lepusztult környezetben, szeméthegyek között élő nagybányai családok hétköznapjairól. Beliczay László portréja a náci bűnrészesség alól felmentett, 97 éves Képíró Sándorról egyszerű eszközökkel, de mély empátiával ébreszti rá a nézőt a történelmi igazságszolgáltatás buktatóira.
Fazekas István dokumentumfotóján mitikus szörnyekként magasodnak a nagyfeszültségű vezetékek tartóoszlopai a közöttük focizó iráni menekültek fölé; távolról látjuk a jelenetet, ahonnan semmilyen emberi részlet nem kivehető, az egész képet mégis átjárja a kiúttalanság, a fölöslegessé vált, értelmét vesztett létezés fájdalma.
Ahogyan az elmúlt évben, most is szembetűnő, hogy az egész anyagból hiányzik a politikai események rögzítése. A 2011-ben gyakori tömegmegmozdulásokból alig két-három momentum tűnik föl. Annál több a hétköznapokat végigkísérő, remek fotóriport: Móricz Simon szívszorító felvételei a kiszáradástól fenyegetett Homokhátságról, Kallos Bea képriportja az emberi tartását megőrző budapesti hajléktalanról, Pályi Zsófia sorozata a hévízi nyugdíjas Ki mit tud? elhivatott szereplőiről, vagy azok a fotók, melyeket Mohai Balázs készített a balatoni busázókról. Ezek a felvételek a mindennapok erőfeszítéseit, a benne élők számára megszokott mozdulatokat és körülményeket emelik költészetté. Az idei anyag erőssége kétségtelenül ez a vonal, a hétköznapok megörökítése, a monoton pillanatok érett, érzékeny ábrázolása. A magyar sajtófotó kifinomult eszközkészletében a humor, a szellemesség, a látványos pillanatok iránti fogékonyság is jelen van ? idén ez főként a sport és a művészet kategóriákban jelent meg ?, de 2011 legszebb képeit kétségtelenül az egyszerűségből hozták ki, abból a kitartó harcból, amit a körülményekbe beletörődött emberek folytatnak a puszta fennmaradásért.
