Idén a Sziget máskülönben kifejezetten gyenge felhozatalú Rock-Metal Színpadánál verte fel a port a trió ? a szó legszorosabb értelmében. A szervezők voltak ugyanis olyan ragyogóan okosak, hogy az évtizede jó szolgálatot tevő műanyag hatszög-puzzle-t itt nem rakták ki a szabadtéri színpad kiszáradt földjére, csak a Nagyszínpadnál ? így a közönséget igencsak átmozgató Overkill után konkrétan Dubaiból küldtek felderítőgépeket, mert még őket is megdöbbentette ez az újfajta, még soha nem észlelt, de a Holdról is tisztán látható homokvihar.
Igaz, az áthatolhatatlan homokfal legalább mindig a remek hangulat jele volt ? így nézve kár, hogy nem végig szállt a por. Noha Lemmyék nem kimondottan akrobaták a színpadon, azért az a passzivitás, ahogyan a koncertet elővezették, még tőlük is feltűnő volt; sőt a Youtube-on körülnézve még az is kiderül, hogy az a kevéske szöveg, amit a számok között elmondtak, szóról szóra megegyezett a többi fesztiválon elhangzottakkal. (És itt nyilván nem a koncertet nyitó, védjegyszerű ?We are Motörhead and we play rock and roll!? mondatra gondolok.) A Motörhead számai többnyire tökéletesek, így például az első négy dal (Iron Fist, Stay Clean, Get Back In Line és a középtempós, hömpölygő telitalálat, a Metropolis) is simán megállná a helyét akkor is, ha fekete függöny mögül játszanák őket; emellett kis változatosságot jelentett, hogy nem kimondott best of-műsorral készültek (bár egy huszonegy lemezes bandánál nehéz lenne konszenzust találni a best of-ot illetően) ? de azért az ember mégiscsak szereti, ha egy koncertnek van valami sajátos hangulata is a remek számok mellett. Ilyesmivel viszont Lemmy vagy a gitáros Phil Campbell helyett csak Mikkey Dee szolgált a dobok mögött: az ötven év körüli figura olyan intenzitással ? és nem mellesleg látványosan ? ütötte végig a bulit, hogy amikor a szélvészgyors dobszóló után belekezdett az In The Name Of Tragedy kétlábdobos témájába, annak olyan ereje volt, mintha átszaladt volna a közönségen és a színpadon egy gyorsvonat. Mikkey Dee-é volt a koncerten a főszerep ? amennyire lehet, ő kárpótolni tudott a belassulásokkal néha együtt járó hangulatvesztésekért és a hakni-jellegért.
A Motörheadtől egy ilyen koncert csak a minimum ? igaz, arról a szintről beszélünk, ahol a minimum is köröket ver rá a zenekarok jó részének maximális teljesítményére.
