A szlovén származású, másfél évtizede Budapesten alkotó médiaművész ironikus látomásai, és az a különleges képessége, hogy közvetlen módon köti össze az apró részleteket és a történelem ok-okozati összefüggéseit, nem ismeretlenek a magyar közönség előtt. Színpadi látványokat tervezett nálunk, csinált fotósorozatot és könyvet Budapestről, animációs filmjeivel díjakat nyert a kortárs művészeti szcénában.
A Das Anatomische Theater azonban láthatóan nem itt gyökerezik; van köze Roskó Gábor grafikai lidércnyomásaihoz, vagy Kis Róka Csaba képeinek mitikus borzalmaihoz, de máshonnan táplálkozik. Talán Hieronymus Bosch lét-rettegését látjuk viszont posztmodern átiratban. Krstić színpadán nem az egyes művek, hanem az egész gigantikus képfolyam, a durva jelenetekre szabdalt história a főszereplő. A testrészekként életre kelt ideológiák, a gyerekrajzot, szövegkollázst alkalmazó kompozíciók elemeikre esnek, centripetális erővel dobja szét a részleteket a történelmi abszurditás. A testeket trancsírozó szörnyek az orvosi és mérnöki tudományok szerszámait vágják a húsba, fröcsköl a vér és merednek a falloszok. A folyamatosan bővülő ?történelmi képeskönyv? újabb és újabb momentumokat ragad ki a véres század kezdetétől, a weimari köztársaság viselt dolgaitól a náci korszakot körülvevő európai gyalázatokig, a hatvanas évek nagy francia filmjeiig. Egymás mellett látjuk a csavarra feszített Kafka-hőst és a pornójelenetre fordított Molotov-Ribbentrop paktum gesztusát, a hitleri és sztálini hatalmi modell működését, sőt a fogyasztói kor perverzitását.
A képek témája azonban sohasem egyén és hatalom viszonya, hanem a testre irányuló erőszak. A szürrealizmus boncasztalán minden egyszerre van jelen, mindenki mindenkire hat és minden erőszak véres jelenetbe torkollik. Rajzszögre tűzött forradalmárok és szétfűrészelt nők világa ez, a tárgyak is ellenségek, a perspektíva is eltűnik a figurák teréből: atomjaira esik az észre és értelemre bízott emberi lét. Még a színek is kivonultak, szinte csak a három alapszín: a fehér, a fekete és a vörös maradt. Ebben a választásban a Bauhaus, az aktivizmus, a modern művészet is vád alá kerül, ahogyan a modern és az azt követő kor minden ideológiai és művészeti irányzata. Az ?anatómiai színház? nem túloz és nem is mossa össze az egymástól független tényezőket. Csupán testi viszonyba helyezi a történelmet és feltárja a roncsolás nyomait.
A szubjektív enciklopédiához a Műcsarnok apszisában esténként egy igazi színházi előadás társul. Krstić a Forte társulattal közösen hozta létre a sajátos múzeumszínházi produkciót, ami igazi összművészet: egyenlő arányban alkotja a kortárs tánc, a DAT képeiből komponált látványvilág, a zenei effektek és a szövegbetétek. A Ruben Brandt egy szürreális gengsztersztori, néhány igazán ragyogó pillanattal és olyan vizuális megjelenéssel, ami a mozgásszínház és a médiaművészet egészen eredeti ötvözete.
