A portréfilmet nézve újra meg újra elcsodálkozunk, hogyan lehet valaki ennyire áttetsző, gyermeki, védtelen. Hogy Iancu Laura szellemi rokonai közé sorolja Hervay Gizellát és Pilinszkyt, az ennek alapján már teljesen érthető.
Megismerjük az utat, amelyen Csángóföldről, a zárt paraszti világból elindult, költővé vált, és megtapasztaljuk, hogy milyen hűségesen őrzi öröklött kincseit azóta is. Aztán bepillantunk velencei és agárdi mindennapjaiba, együtt kertészkedünk, majd sétálunk vele a Velencei-tó partján, és megértjük, mit jelent a hétköznapokból a költészethez elrugaszkodni, amikor ezt mondja:
„Az ember kilép egy fiktív világba, ami elviselhetővé teszi a mulandóságot meg a mindennapoknak a hiábavalóságát. Mert tulajdonképpen kézzelfogható visszaigazolása van az életnek, hiszen gyerekeket nevel az ember, munkákat készít el, de ez valahogy mégis a természet szintje. Mint hogyha ezek után kezdődne valami, ami engem érdekelne.”
Nyitókép: PKÜ/Onda Róbert
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
