Mostanában divat szidni a Magyar Postát drágasága és lassúsága miatt, de száz éve még igazán progresszívnek számított. Sok mindenben első volt a világon, például alaposan megelőzve korukat, már az 1920-as években elektromos teherautókkal szállították ki a postai küldeményeket, csomagokat. Az akkori világszínvonalú szolgáltatások alapját ötven évvel korábban, a kiegyezést követően fektették le. 1867-ben ugyanis a külügyön és a hadügyön kívül teljesen különálló állami intézmények jöttek létre Bécsben és Pesten is, az akkor megalakuló Magyar Királyi Posta is ezek közé tartozott. Első vezetője, Gervay Mihály húsz éven keresztül irányította az intézményt, regnálása alatt postaépületeket, postahálózatot építettek, bevezették a levelezőlapokat, de szabályozta a nők alkalmazásának feltételeit is.
A budapesti Postamúzeum – amelynek kilenc vidéki filiáléja is van – állandó kiállítása ezeket a régi szép és egyben innovatív időket eleveníti fel. Például a mozgó posta ötletét, amelyet aztán számos másik ország is átvett, nálunk egészen 2004-ig működött a szolgáltatás. Ennek lényege, hogy a nagyobb pályaudvarokról induló vonatokra olyan postakocsikat is csatlakoztattak, amelyek berendezett postahivatalok voltak. Ha valaki valamit el akart küldeni, gyakorlatilag annyit kellett tennie, hogy a pályaudvaron megkereste a számára megfelelő irányba induló vonatot, és feladta a küldeményt. Így a feldolgozással együtt a kiszállítás folyamata is azonnal elindult, ami rendkívül meggyorsította a feladott csomagok célba juttatását.
A mozgó postához kötődik egy másik nagyszerű találmány is, a spirálhegyű toll. Akkoriban még tintába mártogatták a tollat, a hagyományos verzió viszont nem volt alkalmas a mozgó járművön való írásra. A spirálforma viszont egyenletesen adagolta a tintát, így hamarosan a hagyományos postahivatalokban ülők is megirigyelték a találmányt, majd az ügyfelek is. A posta gyorsan felismerte a piaci rést, nem sokkal később már márkafeliratokkal ellátott tollakat is árultak, hasonlóan a mai repi tollakhoz. Szintén különleges az az amerikai lakat – amely nevével ellentétben egy magyar fejlesztő fejéből pattant ki –, amely a küldemények biztonságos célba juttatását volt hivatott szolgálni.
Csonka János motoros háromkerekűje
1900-ban pedig a Magyar Királyi Posta volt az első a világon, amely motorizált járművet használt, mégpedig a Csonka János által tervezett levélgyűjtő triciklit. Mellette látható a Teste et Moret alkatrészekből összeállított kísérleti autó, amelyet még kurblival kellett beindítani, a lámpák helyén gyertyák égtek, az óvatlan gyalogosokat pedig a gumilabdaszerű duda nyomkodásával ugrasztották félre az útból.
De még ennél is érdekesebb a távbeszélés fejlődése, amely akkor még szintén a posta égisze alatt működött. 1881. május 1-jén adták át Magyarországon az első telefonközpontot, a múzeumban kiállított, Egyesült Államokban készített darab egy-két évvel idősebb, de még ma is működőképes. 78 előfizetőt tudott kiszolgálni, akik között az elsők olyan orvosok, ügyvédek, magas rangú tisztviselők, gazdag kereskedők voltak, akiknek fontos volt, hogy el lehessen őket érni. Nem is volt olcsó a szolgáltatás: az éves előfizetői díj ma két mázsa pörkölt kávé árának felelne meg. Ezért viszont korlátlan ideig beszélgethettek, az összeköttetésről pedig a gépet kezelő telefonos kisasszonyok gondoskodtak. Akkoriban kemény feltételeknek kellett megfelelniük: a magyar mellett németül vagy franciául is tudniuk kellett, fontos volt a szép kiejtés, nem beszélve a kitűnő memóriáról, mivel rengeteg előfizetői adatot fejben kellett tartaniuk.
Az első telefonkönyvben 238 előfizető volt, ez gyakorlatilag egy A3-as oldal, amelyet 1882. február 1-jén adtak ki. Csak 1901-ben tették kötelezővé a telefonszámot, addig a nevek alapján kapcsolták össze az előfizetőket. Ma már egészen különös ebbe belegondolni, de akkoriban sokan tiltakoztak a telefonszámos rendszer bevezetése ellen, mondván, hogy személytelenné teszi a szolgáltatást. Először Pesten, majd Budán építettek telefonközpontot – ez utóbbit a mai külügyminisztérium épületében –, majd fokozatosan vonták be a nagyobb városokat is, Pécset, Temesvárt, Debrecent.
Időugrás
Még a telefonálásnál is nagyobb kommunikációs ugrást jelentett a távíró feltalálása, amelyet legelőször Bécs és Pozsony útvonalon állítottak szolgálatba 1847-ben. Ez volt az első elektronikus úton használt üzenettovábbítás, amelyhez hasonló mértékű gyorsítás valószínűleg már nem lesz soha. Míg korábban a Budapest–Berlin közötti ezer kilométeres távolságon leggyorsabban lovas futárral lehetett célba juttatni az üzeneteket, ami körülbelül három-három és fél napos út volt – közben még a váltólovakról is gondoskodni kellett –, addig ez az időmennyiség 3,5 percre csökkent a távíró megjelenésével. Így internet ide, kvantumszámítógép oda, hasonló mértékű ugrás már nem várható. A legutolsó táviratot éppen a Postamúzeumba küldték 2021. április 30-án, ugyanis ezen a napon szüntette be a posta ezt a szolgáltatást, mivel már annyira kevesen használták.
A táviratok házon belüli célba juttatását a nagyobb postahivatalokban – mint amilyen a szentesi is volt, amelynek százéves berendezését ki is állították a múzeumban – csőpostán intézték a felvevőhely és a továbbítóállomások között. Külön érdekesség, hogy akkoriban nem a karakterek, hanem a szavak száma után kellett fizetni az üzenetekért, de a minimum mennyiség kettő volt, így nem volt elég annyit küldeni, hogy „fiú”. A múzeumban többféle továbbítószerkezetet is meg lehet csodálni, az újabbak már egészen írógépszerűek, amelyek már elvégezték a tá-tá-ti-ti-tá lemorzézását a postai hivatalnokok helyett.
A mai, végtelenségig minimalista telefonokhoz képest szemgyönyörködtetőek a régi távírók és telefonok, amelyek még valódi fából, míves faragásokkal, gyakran rézberakásokkal készültek. Különösen értékes darabjai a gyűjteménynek azok, amelyeket Ferenc József és Horthy Miklós használt, de néhány modernebb verzión akár meséket is hallgathatunk.
A rádiózás fejlődését leglátványosabban a lakihegyi adótorony szivar alakja idézi meg, amely 1933-as átadásakor a legmagasabb építmény volt Európában. Az ipari műemlék még ma is működik, 314 méteres magasságát ipari alpinisták képzésére is használják.
A Postamúzeum állandó kiállítása nagyszerű lehetőséget nyújt arra, hogy felüljünk a nosztalgiavonatra és rácsodálkozzunk a posta egykori fénykorára, amely telis-tele van olyan innovációkkal és technológiai újdonságokkal, amelyek jócskán megelőzték korukat. Jó lenne, ha ebből az élenjáró gondolkodásból a jelenbe is átmentenének valamennyit.
Köszönjük a szakszerű tárlatvezetést Magdó Csaba műszaki muzeológusnak!
Fotók: Hajdu József / Postamúzeum
