Bálint Eszter (ha így jobban tetszik, bár lemezeit persze nem így jelenteti meg) abban a szellemi akolban nőtt fel, ahova a nála idősebb, 55 éves sokoldalú gitáros, Ribot is gyakran eljárt. A New York-i független, alternatív, avantgárd és egyéb módon individualista zenész és értelmiségi körök egyik fontos érintkezési pontja az a SQUAT színház volt a hetvenes évek végén, és még egy ideig utána is, amelyet Halász Péter mellett Bálint István, Eszter apjának neve fémjelez. Eszter már gyerekként részt vett a történésekben, játszott, zenélt, sőt lemezeket tett fel az illusztris társaságnak, akik között Ribot (aki a Lounge Lizards-nak is tagja volt egy jó ideig), meg persze John Lurie is felbukkant. Eszter később kiugró alakítással tette számunkra emlékezetessé Jim Jarmusch Sranger than Paradise (magyarul: Florida a Paradicsom) című filmjét, de már nem színészkedik. Amikor elvonult az ország másik végébe, Los Angelesbe, akkor végleg kiábrándult a filmszínészetből, és inkább számokat írt, klubokban énekelt és zenélt, a szellemi óriások veszélyes közelségétől biztos távolban próbálta megtalálni a saját hangját. Ennek egyik biztató kezdete volt a Great Jewish Music: Serge Gainsbourg című válogatáslemezen énekelt duett Ribot-val, első közös munkájuk. Azóta Balint két szólólemezt is megjelentetett New Yorkban (Flicker 1999, Mud 2004), ahová időközben visszaköltözött, s jelenleg a harmadikon dolgozik.
Ribot nyughatatlan, kísérletező és roppant termékeny muzsikus, aki világhírű jazz-, rock-, punk- és alternatív zenészek, meg annyi mindenki más mellett dolgozott már. Budapestre is elhozott saját triója kapcsán a már említett Lounge Lizards mellett Tom Waits, a Jazz Passangers és a kortárs zenei élet egyik leginkább meghatározó alakja, John Zorn nevét érdemes megemlíteni. Ribot ugyan a tervek szerint lemezbemutató turnéra készült, de arra senki se számítson, hogy valamit kétszer ugyanúgy játszik el, másrészt Bálint Eszter belépésével módosult is kicsit a repertoár. A trióban az egykori Lurie-zenész Shahzad Ismaily basszusgitározik, vagy éppen ritmusgitározik, kezeli az elektronikát, ráver egy dobra, meg a cinre, énekel, stb. A fiatal dobos, Ches Smith többek között Trevor Dunnal dolgozott korábban, és elképesztő energiával adja a ritmust, ahogy Ribot diktálja a tempót. A trió nevéhez annyi magyarázat azért még tartozik, hogy a düh- vagy érzelemkitörés előtti megmerevedett pillanat az érzelmi vihar előtti csend metaforája, de jelenti a giccset is, a kredenc üvegpolcán gondosan elhelyezett négylábúra utalva. Zenéjük viszont inkább maga a kitörés, hangos és intenzív.
Bálint Eszter
A zenekar keményen, kitartott hangokkal indított, erős feszültséget keltve, és akkor sem adta alább, amikor hagyományosabban rockos témára épített kompozíciókat hallottunk. Indulatuk kitartott a végéig, őszinte volt, és célba talált. Úgy gondolom, dühüket például a giccs szítja, meg a közhelyek, a felületesség, a konformizmus. A sznobizmustól pedig egyenesen felforrnak, lemezük címe is egy merő megvetés, céltáblájuk a ?buli-értelmiségiek felkelése?. Átmeneti mélypontok azért ezen a koncerten is voltak, a Postcard from New York valahogy unalmasabbra sikeredett a többi számnál. A tetszetős megfogalmazás, hogy az együttest milyen hatások érték (kosz, szépség, repgépen felszolgált konzervek, lóverseny) ebben a számban nem volt tetten érhető. Annál inkább a Break on Through-című Doors örökzöldben, amely igazán frissnek hatott. Elhangzott két Gainsbourg-feldolgozás is Bálint Eszterrel, aki hegedűn izgalmasan, és énekkel is legalább ennyire gazdagította a produkciót, a melodika viszont franciás felhangjai ellenére túl primitív hangszer egy ilyen árnyalt zenekarhoz. Ribot a második ráadásnál hozta csak szóba, hogy most fogják árulni és dedikálni a lemezt: ekkor a közönség és a zenészek végképp eggyé vált ? nekik sem volt könnyű ekkora energiákat szelíden ülve elővezetni, a közönségnek meg ülve végighallgatni.
