Poszter helyett: Borbás-Tóth Marica
Borbás-Tóth Marica Sanctuary (Menedék) XII. című festményén első pillantásra burjánzó növényi világ tárul elénk, a látvány egy ponton túl azonban már inkább belső térélménnyé válik.
Olyan, mintha egy burjánzó, gazdag, egzotikus vegetáció emléke, érzete lenne. A rétegek olykor sűrű átfedésben, máskor légiesen egymás melllé rendezve olyan teret hoznak létre, ahová el lehet bújni, ami biztonságot jelent a külső világ zajaival szemben. Ami megnyugvást hoz. Nem egy konkrét helyet idéz meg, inkább egy belső állapotot: valamit, ami körülvesz és fokozatosan magába von. Minél tovább nézzük, annál kevésbé érezzük külső tájnak, inkább valami belső közegnek, egyfajta érzéki, organikus buroknak.
Borbás-Tóth Marica nem is olyan régen talált rá erre az áztatott vásznas technikára. Korábban egy malagai élmény hatására kezdte intenzívebben foglalkoztatni a parkok és botanikus kertek világa: a nagy, különleges formájú levelek látványa, ezek sűrű egymásra rétegződése. Ebből születtek meg azok a kompozíciói, amelyek a figurativitás és az absztrakció határán egyensúlyoznak. Az új munkákon azonban még erőteljesebben érvényesül az absztrakció: a korábban felismerhető formák oldottabbá, bizonytalanabbá válnak. Nem zárt, élesen körülhatárolt formákat látunk, hanem egymásba csúszó rétegeket, áttűnéseket.
Ebben nagy szerepe van magának a technikának is. A festék mozgása részben irányított, részben hagyott, így a képben egyszerre van jelen a tudatos szerkesztés és az anyag saját mozgása. Van benne valami nagyon tudatos festői építkezés, közben mégis olyan, mintha a kép hagyná, hogy a dolgok maguktól is megtörténjenek rajta. Ahogy a festék beleivódik az áztatott, alapozatlan vászonba, minden sokkal lágyabbá, átjárhatóbbá válik.
A növényi világ jelenléte végig érezhető: levelek, indák, burjánzó formák sejlenek fel, de ezek sosem rögzülnek véglegesen. Az egyik pillanatban még felismerhető motívumokként látjuk őket, a következőben már feloldódnak egy absztrakt folthálózatban. Ez az állandó átbillenés a konkrét és az elvont között tartja mozgásban a képet, és talán éppen ezért van az, hogy újra meg újra visszanézünk rá. Míg egyik pillanatban határozott asszociációkat ébreszt bennünk, a másikban már inkább a színfoltok érzékisége, a véletlenszerűen kialakuló szélek és egymásba futó festékrétegek ragadják meg a tekintetet.
A kép érzékisége rögtön feltűnik: erősen hat benne az anyagszerűség és a festék testi jelenléte. Nemcsak látni, hanem szinte érezni is lehet. Különösen izgalmas benne a folyamatos bizonytalanság a lépték körül. Nézhetjük úgy, mintha nagyon közel hajolnánk valamihez, de úgy is, mintha egy tágasabb, éteri táj nyílna meg előttünk.
Számomra ez a festmény azért működik igazán, mert nem akar sok lenni. Nem harsány, nem akarja megmondani, mit kell nézni. Inkább hagyja, hogy belekerülj. Van benne valami haikuszerű tömörség: nem mond ki mindent, csak megnyit egy hangulatot, ami aztán szépen beszippant.
