A magyarok honfoglalása jelentősen átalakította a Kárpát-medence hatalmi viszonyait. Az Etelközt elhagyó magyar törzsszövetség 895-896-ban a Dunától keletre és északra eső morva, illetve bolgár fennhatóság alatt levő területeket foglalta el. Az egykori Pannónia provincia, azaz a mai Dunántúl a keleti frankok uralma alá tartozott. A terület része volt az ún. Oriens-nek, amelyet még Nagy Károly hozott létre a pannóniai avarok meghódolása után 803-ban.
A Bajorországnak alárendelt keleti tartomány a Dunántúlon kívül Sclaviniát és Carantaniát foglalta magában, székhelye kezdetben Lauriacum (Lorch-Enns) volt. Az Oriens élén Bajorország prefektusa állt, aki egyben határgrófként és az "avar limes őre"-ként tevékenykedett. 830-tól Pannóniát négy gróf uralma alá rendelték, ettől kezdve csak a Karoling Pannóniát nevezték Oriensnek. A 843-as verduni szerződés után pedig Sclavinia Bajorország része lett.
A magyarok 900 körül terjesztették ki uralmukat a Dunántúlra. A foglalás mikéntje még vitatott: vagy az itáliai hadjáratból visszatérő csapatok vettek részt a támadásban, vagy külön sereget indítottak a cél elérése érdekében. Az itáliai hadjárat a honfoglalás utáni első jelentősebb katonai akciónak tekinthető. A kalandozók Arnulf keleti frank király hívására indultak útnak, aki le akart számolni riválisával, I. Berengár királlyal. A magyarok Észak-Itáliát prédálták fel, Regino szerint Lombardia területére rontva öldökléssel, gyújtogatással könyörtelenül minden elpusztítottak.
899. szeptember 24-én a Brenta folyó mellett Berengár király keserűen megtapasztalta a kalandozók harcmodorát: az 5 ezer magyar 15 ezer fős sereg fölött diadalmaskodott. Ekkor keletkezett a híres modenai imádság: "A magyarok nyilaitól ments meg, Urunk, minket." Végül Berengár megegyezett a magyarokkal, aki komoly sarcot fizetett. Így a hadjárat igencsak jól jövedelmezett, mivel Arnulf zsoldja és Berengár hadisarca mellett a kalandozók jelentős zsákmányra is szert tettek.
A honfoglalás utáni közvetlen kalandozások a nyugatot is érintették, ám ekkor még sikerült megállítani a magyarokat, és a védekezés fontosságát jól mutatta Ennsburg erősségének a felhúzása. A Sváb Évkönyv bejegyzése szerint a hódítók 902-ben döntötték meg Morvaországot, és a terület végvidékké vált. A nyugat felé irányuló összecsapások vezettek a magyar törzsszövetség egyik jelentős vezérének, Kurszánnak a halálához. Neve számos változatban (Curzan, Cusa, Chussal, Cussal) fennmaradt a latin forrásokban, míg a történeti irodalomban meghonosodott Kurszán szót Anonymusnak köszönhetjük. Minden bizonnyal részt vett a kalandozásokban, 895-ben a bizánci császár követe vele és Árpáddal állapodott meg a bolgárok elleni támadásról. Funkciója vitatott, egyes vélekedések szerint szakrális főfejedelem (kündü), mások szerint hadvezér volt. Egyes történészek szerint gyulaként, vagy horkaként akár a kabar törzs élén is állhatott.
Halálának ideje és körülménye is ellentmondásos, valószínűleg 904-ben halt meg, bár egyes adatok ezt 901-re vagy 902-re tették. Sorsa vagy a Fischa-folyó melletti vesztes ütközetben teljesedett be, vagy egy másik, inkább valószínűsíthető változat szerint a bajorok béketárgyalás ürügyén táborukba csalták, ahol őt és kíséretét egy lakoma közben orvul meggyilkolták.
A bajorok ezután felbátorodtak azon, hogy a magyarok egyáltalán nem siettek megbosszulni vezérük halálát, és 907-ben egyetlen nagy rohammal akarták kisöpörni a nem sokkal korábban letelepedett törzseket. A hadjárat június 17-én indult el, a sereget Luitpold őrgróf vezette, aki a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat egyesítette. Az előkelők között ott találjuk a 13 éves IV. Lajos királyt is. A támadók a Duna két partján, illetve magán a folyón nyomultak előre. Az offenzíva a forrásokban Brezaluspurc vagy Braslavespurch néven emlegetett településig, a mai Pozsonyig jutott. (Braszlav Pannónia utolsó katonai kormányzója volt, nevét a pozsonyi várhegyen általa létesített Karoling-erőd őrizte meg.) A csata lefolyásának részleteiről szinte semmit sem tudunk, a Bajor Évkönyv szerint július 4-5-én történt.
A magyarok valószínűleg a jól bevált harcmodort alkalmazva kerekedtek felül, és a sváb kútfő némileg kárörvendő megjegyzése önmagáért beszél. "A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és a grófok többségét meggyilkolták." A bajorok veszteséglistája jól mutatja a küzdelem öldöklő voltát: Liutpoldon kívül életét vesztette Theotmár salzburgi érsek, a birodalom palotakáplánja (kancellárja), Zakariás brixen-säbeni, Waldo freisingi püspök, továbbá három apát. 19 gróf, köztük Sieghard a király rokona, Adalbert, Ratold, Hatto is holtan maradt a csatatéren. A kis királyt a római Batavisba, a mai Passau-Niederburgba menekítették.
A magyar történelmi emlékezetben azonban nem őrződött meg a pozsonyi csata, jóllehet ez a győzelem biztosította a magyarok számára Pannóniát. Az ütközet fontos következményekhez vezetett: a kalandozók elfoglalták Ostmarkot, a bajor-magyar határ az Enns folyó lett. (Azon túl kezdődött a népmesékből ismerős Óperencia.) Liutpold utódjának, Arnulfnak a legelső dolga volt, hogy Regensburgot megerősítse, így a 2 méter vastag, 3 méter magas falak, és a 18 torony elrettentően bizonyultak.
Ugyanakkor a bajorok, okulva a keserű tapasztalatokból, szabad átvonulást biztosítottak a magyaroknak, így a kalandozók előtt megnyíltak a német területek is. A legfontosabbat mégis talán az jelentette, hogy a nyugatiak egészen 1030-ig nem támadták meg a Kárpát-medencét, és a magyarság így be tudott rendezkedni új hazájában.
