A nagyszerű fotós-író-építészettörténész John Margolies életét ezeknek a nagy, alsóbbrendű, amerikai országutak mentén állott-álló építményeknek szentelte. Munkássága azonban nem a dizájn-center fábrys világát idézi: ő érzelmi mellett tudományos alapokon közelített Amerika nagy korszakának országos méretű skanzenjéhez. A Millenárisban látható 56 képe a benzin-étel-szállás fogalmi hármasának egyszerű rendszerébe csoportosíttatik. Isten háta mögötti tájakon járunk, egy olyan világban, amelyről döntő többségünknek kizárólag mozifilmek alapján lehet bármi fogalma - hiszen tényleg, kezeket fel: hányan jártak Oregonban, Milwaukeeben valaha?
Az Egyesült Államok hatalmas, tágas síkjain közlekedő, autós vándorok másfél évszázaddal az államalapítás után is átérezhették a pionírsorsot: olykor hatvan-nyolcvan kilométer után értek lakott településre. Itt megéhezni, elfáradni, megszomjazni, benzinből kifutni bizony egészen mást jelent, mint a régi Balatoni úton furikázva. Margolies fotói egy letűnt világ dátum nélküli, de feltehetően az elmúlt évtizedben született ábrázolatai. Takaros, nagyrészt kifogástalanul rendben tartott, út menti csodák, megmagyarázhatatlanul borzongató hangulatú faházak, benzinkutak, étkezdék, melyek építésénél általában egyetlen szempont létezett: a bármi áron való figyelemfelkeltésé. Hol Tükörországban, hol vurstliban érezzük magunkat: a bika, wigwam, pagoda, hordó, tök, fagylalt, hot dog, hal, cowboykalap formájú, olcsó éttermek egyszerre cikisek és lenyűgözők. Behajtani az oregoni Bombázó Benzinkútba - mely konkrétan egy hatalmas, patinás gépmadár alatt kapott helyet - pedig valóban egy döntés lehetett.
A kiállítás egyszerű, informatív szövegekkel nyújt hátteret a lehengerlő képanyaghoz, melyek tárgyilagosan ismertetik ennek az egzotikus világnak a kialakulását, fénykorát és bukását. Bár a kutak, éttermek, bungalók közül kevés látszik elhanyagoltnak, sőt jórészük a használatban lét jegyeit mutatja, de a préri amatőr építészeinek kora végleg lezárult. Hajmeresztő munkáik azonban nem üres kagylóhéjakként pusztulnak az út mentén: ezek a vadnyugati "bolondvárak" nevezetességgé váltak, s a helybeliek nem pusztán a nosztalgiától hajtva őrzik épségüket. Emlékművek, helyi nevezetességek, az épített örökség részei lettek, s ebben nyilvánvaló, hogy Margoliesnek, s eszmetársainak is meghatározó szerepe lehetett. Az országos sztrádahálózat kiépülésével, a multik terjeszkedésével, e zömmel családi kisvállalkozásban működő helyeknek végleg bealkonyult: az út már nem erre a legrövidebb, sőt, már nem is erre vezet, az étel nem itt a legbőségesebb, a kiszolgálás a leggyorsabb, s minek faházikóban aludni, ha ott az olcsó, kényelmes hotelszoba. A fogyasztói társadalom gyerekkorának megindító játékszereire azonban úgy látszik, vigyáz az, akinek dolga.
