Az 1848-49-es szabadságharc után, a Bach-rendszer kilenc éve alatt az osztrákok "jogeljátszási" elmélete fennen hirdette, hogy Magyarország a nyílt lázadás és a forradalom miatt elvesztette alkotmányos jogait, politikai és történelmi jogai is megszűntek. Erdélyt, Horvátországot, a Száva-menti határvidéket és a Szerb Vajdaságot leválasztották, itt autonómia nélküli közigazgatási egységek jöttek létre. (Pulszky Ferenc ekkor vetette papírra: "a nemzetiségek ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül".)
A megmaradt területeket öt kerületre (Buda, Pozsony, Sopron, Kassa, Nagyvárad) osztották, teljesen megszüntetve a vármegyei önkormányzatokat. Hivatalos nyelvvé a németet tették meg, az osztrák polgári- és büntetőkönyv lépett hatályba, a közéletet a bürokratikus apparátus Bach-huszárjai uralták (a titkos rendőrség és a csendőrség segítségével). A Bach-rendszer ugyanakkor előmozdította a tőkés fejlődést, a mezőgazdasági konjunktúrában nőtt az agrárexport, s bár a kedvező hatású folyamatok haszonélvezői elsősorban az osztrákok voltak, Magyarországon is kialakulóban volt egy (nagybirtokos) réteg, amelynek már nem állt érdekében egy újabb forradalom.
A kiegyezés felé vezető hosszú út egyik mérföldköve az olasz egység létrejötte volt, amely jelentős területi és presztízsveszteséggel járt Bécs számára. Ferenc József uralkodó az 1861-es februári pátens kiadását követően összehívta az országgyűlést, a felirati és a határozati párt küzdelméből (a vita tárgya az uralkodóval való kapcsolatfelvétel mikéntje volt) a Deák vezette feliratiak kerültek ki győztesen, a határozati pártot vezető Teleki László a döntő szavazás előtti estén öngyilkos lett.
Az 1861-től 1865-ig tartó provizórium időszakát követően Deák húsvéti cikke hozott változást. Az udvar 1865 végére újra összehívta az országgyűlést, a részben titkos tárgyalások során kialakult a kiegyezés kompromisszuma. A német egységből kimaradt, Königgrätz-nél a poroszoktól csúfos vereséget szenvedett Ausztriának szüksége volt Magyarországra, hogy birodalmi státusát fenntarthassa.
Az országgyűlés első olvasatban 1867. március 20-án fogadta el a 69 szakaszból álló 1867. évi XII. törvényt, a második, végleges szavazásra május 29-én került sor.
A törvény kimondta, hogy a két államot az uralkodó személye és a Pragmatica Sanctio köti össze, valamint hogy a kiegyezés után reálunió jött létre. A két állam tehát belügyeit tekintve független volt, önálló törvényhozással rendelkezett, ugyanakkor közös lett a hadügy, a külügy és az ezeket finanszírozó pénzügy. A két házból álló osztrák Birodalmi gyűlés és a szintén két házból álló magyar Országgyűlés 60-60 tagja tárgyalja a közös ügyekkel kapcsolatos költségvetést.
A közös hadsereg ügyeit az uralkodó intézte, abba sem a parlamenteknek, sem a delegációknak nem volt beleszólásuk. Ehhez a politikai kiegyezéshez kapcsolódott a horvát kiegyezés, ami szerint a független báni kormány és a horvát országgyűlés 40 tagot delegál a magyar képviselőházba és hármat a felsőházba. A politikai kiegyezés mellett megszületett az úgynevezett gazdasági kiegyezés is, amelyet tízévenként újítottak meg. Magyarország átvállalta az osztrák államadósságok egy részének kifizetését, közös lett a pénz és a mértékrendszer, szabad lett a tőke és a munkaerő-áramlás, a birodalom vámegységet alkotott.
A kiegyezés a magyar történelem egyik legvitatottabb lépése, amelyet a mai napig heves viták kísérnek. Deák és hívei a további passzív ellenállást reménytelennek, sőt az ország fejlődésére nézve kifejezetten hátrányosnak tartották, szerintük szükség volt a tőkés gazdasági fejlődésnek terepet biztosító politikai környezetre. Sokan ugyanakkor ellenezték a létrejövő rendszert, Kossuth az emigrációból írt Kasszandra-levelében teljes mértékben ellenezte a kiegyezést, mert szerinte ezzel Magyarország egy halálra ítélt birodalommal lép frigyre, amely bukásakor maga alá fogja temetni. Kossuth bírálta a kiegyezés merev rendszerét, megreformálhatatlan struktúráját is.
A legtöbben viszont úgy gondolták, hogy a kiegyezés reális kompromisszumokon nyugszik, s megfelel a kor erőviszonyainak. Vitathatatlan, hogy az osztrák tőke és a politikai nyugalom teremtette meg a rendkívül dinamikus gazdasági és társadalmi fejlődés alapját. Ugyanakkor egy idő múlva éppen a fejlődés mértékének nem feleltek meg a kiegyezés nyújtotta keretek, ráadásul ezt az időszakot mindvégig nemzetiségi ellentétek kísérték, hiszen a kiegyezést csak két nemzet közötte.
(Múlt-kor/MTI-Panoráma)
