A Priscilla nyilvánvalóan meglovagolja a legendás zenészekről készített életrajzi filmek hullámát – gondoljunk csak a Bohém rapszódiára vagy a Rocketmanre –, de egyúttal szembe is megy e friss hagyománnyal. Igaz, a tavalyi, Bazz Luhrmann-féle Elvis után nem is maradt más lehetősége Sofia Coppolának a téma feldolgozására, mint hogy másik főszereplőt keres magának. A választás Presley feleségére esett, és a mozi alapját Priscilla Elvis és én című, az ellentmondásos házasságot feldolgozó életrajzi kötete jelentette.
A biográfiai alapanyag nyomán joggal tekinthetjük a teljes hitelesség igényével fellépő műnek a filmet. A valósághűséget csupán egyetlen momentum gátolja, amit bár hibának nem merünk nevezni, az egész filmre rányomja bélyegét: Elvis és Priscilla teljes kapcsolata, a szerelem első pislákolásaitól az elhidegülésig ugyanolyan elhamarkodottan tárul elénk, mint amilyen hirtelen megismerte és megkedvelte egymást a 24 éves zenész és a 14 éves iskoláslány. Kezdettől fogva kérdés, mi vonzza egymás felé a két, abszolút különböző világban élő embert: a kisvárosi, szigorú, ám szerető szülők uralta kamaszt és a már jelentős rajongótáborral rendelkező, a hírnév minden (látszat)előnyét maximálisan kiélvező csillagot. Noha egy-két elejtett mondatot kapunk a közös származásról, az idegenben érzett honvágyról mint kapocsról és a zenész halott anyjáról, ezek mind-mind súlytalanok maradnak a rövid, töredékes dialógusokban. Ahogy azt sem érezzük igazán megalapozottnak, amikor Elvis a még szinte gyermek Priscilla érettségéről beszél az aggódó szülőknek.
Ennek ellenére nyilvánvaló a koncepció, hogy lépésről lépésre, fokozatosan mutassa be az őszinte szerelemtől az eltávolodásig, végül a válásig vezető utat. A fokozatosságot a variációsan ismétlődő jelenetek többszöri alkalmazása szemlélteti a legerőteljesebben. A kapcsolat fejlődését, változását mutatják a Priscillát az iskolai folyosón sétálva, valamint szerelmével együtt a rajongó tömegen átvágva ábrázoló jelenetek, melyeknek minden soron következő előfordulása új szakaszt hivatott jelképzeni a két ember „közös” életében. A visszatérő snittek emellett a lány egyéni változásaira is felhívják a figyelmet – arra, hogyan lesz az ártatlan és naiv tinédzserből az a nő, akit egy világsztár maga mellett akar látni.
Ez jelenti ugyanis a cselekmény elsődleges ívét: az egyszerű kamaszlány lépésről lépésre, ruháról sminkre, hajszínről cipőre válik Elvis Presley igényeinek kielégítőjévé, egészen addig a pontig, míg már nyomát sem leljük a film elején megismert Priscillának. Elvis pedig nem is titkolja szándékát, sőt követelései partnere személyigére is kiterjednek, és többször egyértelműen kifejezi, milyennek „kell lennie” a nőnek, aki vele él: elfogadónak, mindig elérhetőnek, nem kérdezősködőnek. Egy eldobható kirakatbabának, amely „nem él, ha nem akarja”.
Mégsem mondhatjuk, hogy Elvis nem szeretné feleségét, csak talán nem egészséges módon teszi. Egy olyan ember majomszeretete, ragaszkodása és birtoklásvágya ez, akinek a fél világ a lába előtt hever, és akármit megtehet, ha kedve tartja, például ledózerol egy házat. Komplex figura, vallásos és családcentrikus ember, aki oly sok pályatársához hasonlóan nem bírja el a hírnév súlyát, és szélsőséges magatartásformákkal kompenzálja a folyamatosan rá irányuló figyelmet. Nem használja ki a tizenéves lányt, türelmesen vár a testi szerelemmel, ugyanakkor hirtelen felindulásból képes hozzávágni egy széket. Vajmi keveset ér a jó nevelés vagy a gyerekszoba, de még a szeretet és az empátia is, ha a környezet nem ezeket az értékeket favorizálja. Egy sztárénekes legyen titokzatos, egy kicsit mindenkié, de valójában senkié. Egymásnak ellentmondásos, kielégíthetetlen elvárások keverednek a bálványozott istenstátusszal – nem meglepő hát, ha a partnerétől is a makulátlan tökéletességet várja el. Ahogy az sem, hogy hűtlen lesz hozzá, pusztán azért, mert megteheti.
Coppola filmjének elvitathatatlan erénye, hogy összetetten ábrázolja a legendává vált Elvis Presleyt, holott a választott szemszög megengedné az ellenszenves viszonyt. Minden bizonnyal Jacob Elordi érdeme is, hogy az általa megformált karakter érzelmi mélységekkel, komplexusokkal küzdő, egyszerre szerethető és gyűlölhető figuraként jelenik meg.
Mindkét főszereplőben nagy a potenciál, játékuk magában rejti a bravúr lehetőségét – a sok bába közt azonban kicsit elvész a gyerek, és ez nem a színészek hibája. Cailee Spaeny kifejező mimikája és Elordi hirtelen hangulatingadozásai elszigetelt pillanatok maradnak, amelyek helyzeti energiája sok esetben zérus, mivel a jelenetek nem állnak össze egymástól kölcsönösen függő láncolattá. A már említett fokozatiságból hiányoznak a folyamatosságot teremtő átkötések, ami megágyazna a házasság lassú összeomlásának.
Bár a történetív koherenciájának árt e darabosság, paradox módon mégis ez a mozzanat az, ami valami lényegit ragad meg a házaspár életéből. Ugyanis Priscilla és Elvis kapcsolata épp ilyen szaggatott lehetett: megismerkedésüktől kezdve ritkán találkoztak, néha hónapokig nem látták egymást, a hosszú szüneteket pedig rövid, tömörített együttlétek követték. A néző joggal érezheti, hogy a játékidő kétharmad részében nem történik más, mint hogy Priscilla egyedül, üres terekben mozog – de Sofia Coppola épp ezzel a fogással érzékelteti igazán nyersen azt a fajta hiányt és magányt, amely még egy alapvetően szerető kapcsolatban is meglepheti a feleket.
A Priscilla épp olyan ellentmondásos film, mint amilyen ambivalensek a főszereplői. Az egyik oldalon egy lány, akinek tulajdonképpen nem ismerjük meg a valódi személyiségét, mert több réteg smink és mázsányi hajlakk fedi el, mégis sajnáljuk őt, és örülünk, amikor végre kiáll magáért, és elhagyja a férjét. Ugyanakkor a másik oldalon egy szeretettel teli, azt rosszul kifejező férfi, aki bár nem akarja, de bántja szerelmét. Kettejük hasonlóan furcsa kapcsolatát pedig egy olyasfajta töredékes ábrázolásmód fogja közre, ami zavaró, és kissé nehézkessé teszi a befogadást, mégis páratlanul pontosan ragadja meg a vászonra vitt házasság történetét. Magunk sem tudjuk, merre billen a mérleg – de bárhogy is döntünk végül, érdemes megfontolni annak lehetőségét, hogy egy kibontakozni képtelen házasságot csak egy tudatosan ki nem bontott film tud hitelesen megjeleníteni.
