Sokak számára Adrian Belew a King Crimsonnal jelent egyet, ahogy a nyolcvanas években a pszichedelikus rockot reformálta meg (amit azért a King Crimson már a hatvanas évek óta folyamatosan tesz). De mielőtt belépett volna ebbe a zenekarba, Belew olyanok mellett gitározott, mint Frank Zappa, aztán David Bowie, majd a Talking Heads.
Nem tudunk úgy tenni, mintha Magyarországon a progresszív rock ne köszönhetne rengeteget a Crimsonnak és Belew-nak - zsúfolva is van meglett ötvenes zenészekkel a Trafó nézőtere. Az előzenekar a magyar Dav, amely egy tehetséges fiatalokból álló csapat, akik nagyon szeretik a Radioheadet és még nem tanulták meg, hogy mi a próbaterem és a színpad közötti különbség. Keveset játszanak, amit nem igazán sajnálok.
Az Adrian Belew Power Trio egyik erőssége ez utóbbi különbség felismerése. Julie és Eric Slick alig múltak húszévesek és Adrian Belew-val turnéznak - tudják, hogy mi a mosoly, tudják, hogy mit jelent színpadon állni és a legfontosabb: kegyetlenül technikás zenészek. A basszusgitáros Julie egy régi Ampeg 300-as ládán játszik, amiért egyes basszisták ölni lennének képesek, kisebb pedálparkkal, így hangzása a Korn fémességétől a Crimson csúszós hangjain át az egyszerű funkyig terjed. Öccse, Eric valószínűleg nem normális, de lehet, hogy csak marslakó, ugyanis lehetetlen majdnem két órát úgy dobolni, hogy még meg se izzadjon.
Kettejük között áll a vigyori Adrian, akinek az elején némi technikai problémái támadtak, ám profi showmankedéssel megoldja a helyzetet. És pörögnek a számok egymás után, hihetetlen energiával. Julie kedves, puha kislányból rettegett basszusgitáros szörnnyé válik: játéka, hangzása és kinézete között óriási a disszonancia, de hamar beleszeretünk. Titkos csatornákon kommunikál Eric-kel, aki időnként csodálkozva néz a dobok mögül, gondolom, saját magán lepődik meg.
Kedvenc számom az E című, amely szelíd skálázgatásnak indul, majd brutális progresszív agymenés lesz belőle úgy negyedórán át. Megszólalnak a régi Crimson-dalok is, sőt még az éppen készülő, új lemezről is bemutatnak egy számot. Julie és Eric a hetvenes-nyolcvanas évek félórás gitárszólói alá egy komolyabb, hardcore-os, fekete szőnyeget terítenek. Azt hiszem, Belew zenei fantáziájához ők adják az igazi powert.
A progresszív pápa aztán levonul gyermekeivel. A közönség kétszer tapsolja vissza, Crimsonnal etetnek be minket újra, mondani sem kell, hogy tombol a terem. A magyar zenei élet kiválóságai már kifelé igyekeznének, amikor még egyszer visszajön a zenekar és Julie még egy utolsót zúz. Az amerikai kortárs zene-oktatás kifinomultságát jelzik a Slick-testvérek technikai bravúrjai - nyilván, a hagyomány, innováció, a figyelem, no és a show-biz keveréke kiemeli a tehetséges diákokat. A Slick-családnak nagy jövőt jósolok, de Adrian Belew is jöjjön csak újra hazánkba, esetleg a King Crimsonnal.
