Provokáció lágyzselé kapszulában - HATALMI JÁTSZMÁK

Szikár, tárgyilagos, kicsit humortalan, de rendkívül koncentrált műveket látunk a Ludwig termeiben. Simon Kati kurátor olyan alkotókat hívott ide, akiknek a művészet társadalmi felelősséget jelent, akik nem az akció műfajával, hanem a társadalmi-politikai színtér majdnem áttétel nélküli leképezésével formálják a műveiket. A hagyományos képzőművészet műfajai helyett itt az utóhasznosításról, a társadalmi térben elfogadott jelek átírásáról, fókuszálásáról van szó. Még arról sem, hogy aktív ellenállásba forduljon át a művész tevékenysége ? a játszmák itt személytelenek.

 

Talán éppen ez a becsomagolt provokáció, a túlzó távolságtartás zavar a kiállított anyagban. Mintha a társadalmi felelősségvállalás megmaradhatna a puszta rámutatásnál, mintha nem volna szükség a művészeti szféra erőteljesebb benyomulására a túlsó térfélre. Ugyanebben a térben láthattuk a Ludwig előző kiállításán, hogy az utolsó húsz év kelet-európai videóművészete milyen kemény, egyértelmű konstrukciókkal fogalmazták meg a rendszerváltás és az utána következő időszak tudatállapot-változásait. Most a dánok tisztességesen feldolgozták a szemük előtt zajló problémákat, de azonnal meg is álltak. És így kérdéses, hogy az övéknél jóval hevesebb vérmérsékletű, hatalmi játszmákban gyakorlottabb magyar művészekre kifejti-e a várt hatást, képes-e párbeszédet kezdeményezni erről a témáról.

 

Mindazonáltal találunk néhány izgalmas felvetést. Mindjárt a bejáratnál a koppenhágai Kis hableány ül, a dánok nemzeti szimbóluma, aki most nem a tengert bámulja, hanem egy tükörben önmagát. Michael Elmgreen és Ingar Dragset finoman viccelődik a narcisztikus nemzeti identitáson, az üveglappal hatásosan töri meg a szobor és környezete romantikus viszonyát. A másik igazán erős mű a leghátsó teremben a Superflex négy videója, akik a gazdasági válságot egy hipnózis-terápiával, a gazdasági függőséget a psziché alávetésével kommunikálják. Egy sötét vetítőben, egyetlen, csöndesen beszélő terapeuta Soros Györggyel, a munkahely elvesztésével, a korábbi tapasztalatok megbillenésével Thomas Mann varázslója módjára hat a nézőre. A Bosch & Fjord páros köztéri projektje üdítő kivétel ? és valódi párbeszéd a budapesti helyszínnel ? az inkább nyomasztó hangulatú munkák között: a ?Csókolózni szabad?, ?Sikítani szabad, ?Kanapét az utcára? engedélyek piktogramos táblái egyelőre még a kiállítótérben állnak, de a közönség szavazatai alapján hamarosan kikerülnek a pesti utcákra.

 

 

A többi mű már óvatosabb. Jens Haaning újságkivágásai a helyi lányok bikinis fotóival sokszor látott geg, még úgy is, hogy alájuk kerültek a lányokkal készített interjúk (mi a legszexibb rajtam, hol legyen az álomrandi, van-e önbizalmam stb.). Ő vonultatja fel azokat az ingyenes képeslapokat is, amelyeken a dán demokrácia hézagjai ? a szabad Christiania megszüntetése, egy foglalt ház kilakoltatása, a muzulmán kisebbség negligálása ? széles körben is tudatosulnak. De ez a képeslap méretű leleplezés eszközeiben is, hatásában is kevésnek tűnik. Még Katya Sander videója sem kerül összeütközésbe a fennálló hatalmi viszonyokkal, többek között azért, mert a ?mi is a kapitalizmus? kérdés egy szélfútta pusztában, kiránduló családoknak szegezve hangzik el.

 

 

Részben a budapesti közegre reagált Tue Greenfort környezettudatos installációja, amelyik a hazai tokhalfajtákért és a dunai vizáért egyformán felszólal; a halpusztulás és a ?Kaviár Bár? neonfelirata valami mélyebbet, az érzékek szintjén is megragadhatót hoz ide, mint a többi mű. Általában a kiállított művek a koncept és az akcionizmus határán mozognak, de olyan óvatos, száraz távolságtartással, ami alig engedi át a hatást. Kár, mert a kiállítás koncepciója gyakorlatilag zárva maradt a közönség előtt.