A rábaközi táncokkal folytatódik a sorozat az Országos Széchényi Könyvtár YouTube csatornáján.

A Kisalföld
déli peremén elterülő Rábaköz Nyugat-Magyarország tánchagyományokban
leggazdagabb vidéke. A táj csodálatos természeti adottságai elősegítették a
paraszti társadalom gazdagodását, polgárosodását, de a fejlődésnek kedvezett
Ausztria közelsége is. A Rábaköz népi kultúráját a régi és az új elemek, a
magyar hagyományok és a németes, polgári hatások sajátos keveredése teszi
különlegessé.

A Táncolj velünk! című
néptáncoktató filmsorozat 1998 és 2008 között készült gyermekeknek a nemzeti
könyvtárban. Az ismeretterjesztő széria a Martin György Néptáncszövetség és az
Örökség Népművészeti Egyesület kezdeményezésére indult, összeállítását pedig az
Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában működő Magyar
Mozgóképkincs Megismertetéséért Alapítvány végezte.

A táncokat, amelyeket a MTA BTK Zenetudományi Intézet Néptánckutató Archívuma filmjeivel illusztrálnak, az Országos Széchényi Könyvtár YouTube-csatornáján teszik közzé május végéig, péntek délutánonként. A filmsorozat kiválóan használható minden közösségben gyermektánc oktatására; alkalmazásával nem csupán a képzett táncpedagógusok, hanem a néptáncot alapszinten ismerő oktatók is kitűnő eredményt érhetnek el. A sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója dr. Diószegi László történész, Harangozó-díjas koreográfus, rendezője Szécsényi Anikó, az OSZK munkatársa.

Az igazán
régi Rábaközi népviselet mellőzi a felesleges cifraságokat, egyszerűségében is
szép. A társadalom nőideálja az anyatípus volt, ezért a hölgyek sok szoknyával
szélesítették magukat, derekukra pedig farpárnát kötöttek. Jellegzetes
ruhadarab a csipkével díszített rövid puffos ujjú blúz. Erre mellény – vagy
ahogyan ők mondják, puruc – került, fölé pedig vállkendő. A szanyi férfi
viseletének legdíszesebb darabja a piros vagy kék posztóból készült, zsinórral
és gombokkal gazdagon díszített mellény volt. Némelyikre száz méternél több
zsinórt és kilencvennél is több gombot varrtak. 

A rábaközi
táncokban az új stílusú lassú és friss csárdás mellett a régi stílust az ugrós
tánccsalád helyi változata, a dus képviseli (vagy, ahogy Nyugat-Rábaközben
emlegetik, a mars). Elnevezése a régi magyar „duska” szóból ered, amely
áldomásivást jelent.

Ez a szó
keveredett a német „Tusch”, azaz ünnepi zene fogalmával. A csoportosan,
szabályozott formában táncolt körverbunk, a „karéj” az egész magyar
nyelvterületet tekintve itt vált a legelterjedtebbé, legdivatosabbá, de
eltáncolásának kizárólagos alkalma a búcsú volt. Az azt megelőző hetekben a
legények „céhekbe” szerveződve készültek fel a „karéj” előadására. A verbunk
általános tánckezdő és bemutató jellege mellett a dus a legényszervezetek
reprezentatív tánca is, és minthogy legtöbbször nem volt a táncrend része, a
zenészek csak megrendelésre, külön fizetség ellenében játszották.

A csárdás mindig az asszony felkérésével, kar alatti forgatásával és
megbillentésével kezdődik, az idősebbek sosem kezdik el a lassú vagy friss
csárdást e mozzanat nélkül. A lassú csárdás egyszerű motívumokból, kétlépéses
csárdásból és a forgólépések változataiból építkezik, de az előadók egymást
elengedve, csalogatva térbeli mozgásukkal gazdagítják táncukat. A friss
csárdásra változatos összefogódzási módok, a gyakori kar alatti kiforgatások és
a „különtáncolás” jellemző