A kiállítótér az élet színpadává alakul, ahol a nő ezerféle pózban, szerepben jelenik meg. Olykor akrobatikus kecsességgel emelkedik el a földtől, máskor megalázkodva, könyörgő tekintettel néz felfelé. Néha csak hagyja, hogy hasson rá a gravitáció. De van, hogy nem akar mást, csak hogy megmutassa a testét a pőre valójában. Olykor meg elege lesz ebből az egész szerepjátékból, és kiokádja magából az összes lelkét.
E szobrok között lépdelve rájövünk, hogy ezek a nők mi magunk vagyunk, ennyifélék tudunk ugyanis lenni.
Olykor tündöklünk, máskor kérlelhetetlenül kiállunk magukért, néha próbálgatjuk a testünk határait, van, hogy megtámaszkodunk egy másik testen. Alkalmanként pedig csak rácsodálkozunk, hogy micsoda erő lakozik a minket körülvevő burokban.
Elemi erővel hatnak ránk ezek a vasból, színes kábelekből megformált, csillogó öltözékbe bújtatott vagy épp sárból tapasztott szobrok, amelyek hol önállóan állnak a térben, hol egymással párbeszédbe lépve rendeződnek. A fő tér központi eleme egy olyan installáció, ami egy cirkuszi jelenetre emlékeztet. Az artisták nyújtanak, függeszkednek, gyakorolnak, a testükben rejtőző erőket mozgósítják, hogy különféle pózokat vegyenek fel. A levegőben lógó alakok a kecsességük folytán vonják magukra a figyelmet, a földre hajló, hanyatt fekvő, lábukat széttáró alakok pedig groteszk pózaikkal és világító vulvájukkal keltik fel a befogadó érdeklődését.
A női test diadala. Tulajdonképpen erről (is) szól a Vasének.
Ahogy a kiállítás szövegében is olvasható: ezek az erősen feminin figurák természeti elemként értelmeződnek, organikus egységben vannak mind a térrel, mind a többi szoborral. Rabóczky „női szobrai visszanyúlnak a willendorfi Vénusz szakralitásához, helyrebillentve a művészettörténetben évezredekig a férfitekintet által uralt aktművészet pozícióját”.
Az aktok bármennyire is kitárulkozók és megmutatkozók, bármennyire is zavarba ejtő a pózuk, mégsem válnak sem erotikussá, sem pornográffá.
Ezek a női alakok húsba vágóan őszinték. A székben ülő, lábát a magasban széttáró szobor nem a testét aktusra kínáló alak, hanem a nő, aki szenvtelenül, minden manírtól mentesen elénk tárja a testét, mintegy kimondva: tessék, ez vagyok én, ez az én testem a maga természetes mivoltában. A Támaszkodó sem a kacérkodó, kihívóan viselkedő nő, hanem egy furcsán csavart figura, aki igyekszik megtartani magát ebben a lehetetlen pózban. Az Önszülő megmutatja a női test csodáját, azt, hogy ez a burok képes magában egy új életet növeszteni, majd azt a világra hozni. A színes kábelekből megdolgozott alak póza egyszerre nagyon profán, groteszk, mégis ott van benne egyfajta szentség és tisztaság is.
Ezek a művek ugyanis a női test ereje mellett „az anyag börtönébe zárt, transzcendentális tisztaságról szólnak, amely utat tör magának a felszínre”. A Gólem agyagszerű, földhöz és természethez organikusan kapcsolódó testéből egy csillogó, tiszta mozaik-tükörfolyam hányásszerűen tör elő. A Kórus átszellemült arcaiból fény árad, a rózsaszín figura vulvája világít. Azt érezzük, hogy a test mögött meghúzódó lélek mint valami tiszta, fényes nagyszerűség kiviláglik a testnyílásokból.
És az egészben az igazán nagyszerű, hogy Rabóczky szobrai a feminin test erejéről és a női lélek tisztaságáról minden pátosztól mentesen tudnak szólni.
Némelyik szobor fénylő üvegszeme is ezt a makulátlan lelki tartalmat közvetítik a befogadónak. Ezek a tekintetek elementáris erővel hatnak ránk. A sarokban álló pulóveres figura testét teljesen elrejti a fekete ruházat, vaslemezekből hajlított arca is belevész a kapucni homályába. Épp ezért annyira mellbevágó az a könyörtelen tekintet, amivel szembenéz velünk ezt a figura. De ugyanez az erő manifesztálódik azokban az alakokban is, amik teljesen személytelenül, tekintet és arc nélkül állnak vagy függnek a térben. A Tükörkirálynő összefont karjai, terpeszben elhelyezkedő lábai megingathatatlanságot, rendíthetetlenséget közvetítenek. Ugyanakkor bármennyire is az őserőt közvetítik, mégis megőrzik a nőiességüket is: filigránok, kecsesek, finoman megformáltak.
Rabóczky az egyes sorozataiban a női erő mellett vizsgálja a hagyományos női szerepeket, és rákérdez azok érvényességére is. Sőt: rámutat, hogy a férfitekintet hogyan formálja, miként változtatja meg a nő saját testéhez való viszonyát.
A vágy titokzatos tárgya kemény vasból aprólékosan kicsipkézett bugyikból és fűzőkből összeálló installáció, ami a női léthez kapcsolódó tapasztalataink újragondolására késztet.
A funkciójuktól megfosztott, erősen esztétizált fehérneműk a női test erotizálódásáról szólnak. Ugyanakkor megidézik bennünk a szexuális hűséget és érinthetetlenséget szimbolizáló erényöveket is, amelyek egyszerre nyújtottak védelmet és gátolták meg a viselőjüket abban, hogy a maguk teljességében megéljék a nőiséget. A vasbugyik azonban páncélként is értelmezhetők, olyan védőburokként, amelyek megóvnak a külső tekintettől.
A Vasmenyasszonyok szoborcsoport megidézi azt az időszakot, amikor a nők számára a házasság a szabadság elvesztésével járt együtt. Azonban azzal, hogy Rabóczky rozsdássá, sárszerűvé, „mocskossá” teszi ezeket az öltözékeket, a szimbolikájukat is eltolja az ártatlanság és a tisztaság felől a magabiztosság és az öntudatosság felé.
A szüfrazsettek világát idézik meg ezek a szobrok. „A vas anyaga a magatehetetlen, döntéseitől megfosztott nő helyett egy magabiztos és erőteljes feminitást sugall.” Ahogy a kiállítás felirata is jelzi: e ruhák viselőit úgy képzeljük, mint a természet elementáris erejéből táplálkozó, mitikus egyéneket, akik képesek kiállni a saját akaratukért, és érvényt tudnak szerezni a nők jogainak.
Rabóczky legfrissebb műtárgyegyüttese, a Mitológiai kombájn pedig egyszerre szól a lélek bezártságáról, valamint annak felvértezéséről is. A magukba záródó, kiüresedett lelkek körül húzódó vasabroncsok és mitológiai fejek egyszerre alkalmasak támadásra és nyújtanak védelmet a zűrzavaros világgal szemben.
A Királynő esetében is hasonló a helyzet: a női alak a drótok sokaságában szinte elveszik. Rabóczky ezzel a szoborral tökéletesen kifejezi a jelen létállapotot. Elveszettnek hisszük magunkat. Magunkba zárkóztunk, pajzsot vontunk magunk köré, hogy megvédjük magunkat a világ hisztériájával szemben. Ugyanakkor belül továbbra is ott van bennünk az az erő, ami képessé tesz minket arra, hogy túléljünk és hogy főnixként feltámadjunk a hamvainkból, ha szükséges és akkor, amikor szükséges.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
A Godot Kortárs Művészeti Intézet kiállítása július 18-ig látogatható.
