Fellélegzés #9 – Mozart, Schumann
„Önmagát misztifikáló kőszobor? Tépelődő aszkéta? Guru, aki ezzel a mivoltával tulajdonképpen nincs is tisztában? Fegyelmezett polgár, akit nagyon ki kell hozni a sodrából, hogy zenén kívül is hallassa hangját? Sztoikus bölcs doktrínák nélkül? Elefántcsonttoronyba zárkózó lángész? Átlagember, aki megmutatta, hogy – Haydn szavaival – »a semmiből mégis lehet valami«?”
Kocsis Zoltán, egykori növendéke tette fel ezeket a kérdéseket Rados Ferencről bő tíz éve, a legendás zongoraművész és kamarazene-tanár 75. születésnapja alkalmából. Rados Ferenc a Zeneakadémia oktatójaként generációk zenei gondolkodását határozta meg, s hozzá is, miként egykori kollégájához, Kurtág Györgyhöz, a mai napig visszajárnak egykori diákjai, az immár befutott, sokszor világklasszis pályát bejárt művészek. Kelemen Barnabás is közéjük tartozik, s a két művész találkozása a koncertpódiumon nemcsak azért lesz ünnepi alkalom, mert Rados Ferencet oly ritkán hallhatjuk játszani, s nem is csak azért, mert önmagában rendkívül izgalmas megfigyelni az azonos kamarazenei nyelvet beszélő egykori tanárt és diákját, amint a negyvennégy év korkülönbség ellenére egyenrangú partnerekként zenélnek, hanem azért is, mert az időskori bölcsesség és a virágkor megzabolázhatatlan energiáinak találkozása biztosan felejthetetlen pillanatokat fog teremteni az ifjú Mozart és az idős Schumann egy-egy szonátájának előadásában.
Fellélegzés #10 – Ravel, Beethoven
Ravel zenéjéhez nagyjából olyan erősen tapad a köztudatban az „impresszionista” címke, mint Beethoven művészetéhez a „hősi” jelző. A koncerten elhangzó két mű arról ad tanúbizonyságot, hogy az efféle kategorizálások erősen leszűkítik az olyan rendkívüli zenei gondolkodók univerzumának határait, amilyen Ravel és Beethoven volt. Ravel három „madagaszkári dala”, amelyek egy 18. századi francia költő azonos című ciklusából dolgoznak fel három verset (a költő soha nem járt Madagaszkáron), nem elsősorban az egzotizmus miatt izgalmasak, hanem azért, mert annak a szikár, polifon stílusnak a képviselői, amely Ravel művészetét jellemezte az 1920-as évektől, s amelynek semmi köze a zenei impresszionizmushoz.
A különleges hangszerösszeállítású trió – fuvola, cselló, zongora – nem kíséri az énekszólamot: ez utóbbi egy az egyenlők között (kicsit talán egyenlőbb a többieknél). A művet a Horti–Győri–Devich–Kemenes kvartett adja elő: négy kivételesen érzékeny kamarazenész, három nemzedék képviselői. Beethoven utolsó hegedűszonátája nem kevésbé eredeti mű: az érzékenységében és dallamosságában schuberti allúziókat keltő darab fényévekre van a „hősi” korszak kompozícióitól, s jelzi, hogy a monumentális homlokzat mögött milyen végtelen finomság jellemzi Beethoven művészetét. A darabot kivételes előadásban, két Kossuth-díjas művész, az egykor növendék-tanár viszonyban álló Kelemen Barnabás és Rados Ferenc előadásában hallhatjuk.
Fotók forrása: BMC
