Árvai kiállítását Kamondi Zoltán nyitja meg, aki megteszi azt, amit oly kevesen, hogy valóban közel engedi magához a tárgyat, amiről beszél, nem szaval róla, hanem teljes lényével odafordul. Persze, a húsz évnyi közös munka érződik, Árvai Gyögy
Kamondi nem idegenvezetőként kalauzol minket díszletmakettjei között, hanem nyilvánvalóan otthon van bennük. Gondolkodó tereknek nevezi Árvai díszleteit, hangsúlyozva autonómiájukat, azt, hogy ezek nem alkalmazott terek, hanem saját törvénnyel bírnak, ugyan kölcsönadni lehet néha őket - és ezen a ponton szó esik "szeretett halottainkról" is, Gaál Erzsiről és Paál Istvánról - de mindig saját életük van, önmagukért és önmagukban vannak. És mellesleg pontosan kijelölik a nagyságrendeket is, Kamondi előszeretettel hívja fel a figyelmet a terekben elvesző emberi alakok kicsinységére. Engem leginkább megannyi Kafka novellára emlékeztet ez a kiállítás, csupa-csupa csapda, labirintus, sivatag. Onnantól kezdve, hogy valaki belekerül ebbe a rendszerbe, minél inkább menekülne, annál biztosabban elnyeli őt.
Árvai minden díszletében van valami, ami azt engedi sejtetni, hogy esetleg ki lehet jutni: de a létra, ami fölfelé vezet, a csúcsán megtörik és a mélybe viszi az áldozatát. A poén, ugyanúgy, mint Kafkánál, abban a pillanatban csattan, amikor kiderül,
hogy minden elveszett. Kedélyes kíméletlenség, szaturnuszi humor: szokni kell ahhoz, hogy szeretni lehessen.
