Ragyogj sírom felett: 1956 az irodalomban

1956. október 23-a: a tüntetésnek indult események pár óra leforgása alatt történelmivé nőtték ki magukat. A forradalom napjairól szóló első hivatalos közlemények torzították a valóságot: „ellenforradalmi, fasiszta, reakciós elemek” támadásáról beszélt a rádió, miközben több száz egyetemista, politikus és civil emberek tömegesen vonultak Budapest utcáin, hogy kiálljanak elveik mellett, hiszen elegük volt már a kommunista diktatúrából és a szovjet megszállásból. Sem könnygázzal, sem figyelmeztető lövésekkel nem voltak képesek visszatartani a tömeget. Október 24-én már szovjet csapatok jártak Budapest utcáin, és miközben a rádió hamis híreket közölt a felkelők fegyverletételéről, a város különböző pontjain újabb ellenállási gócok alakultak ki: a Corvin köz, a Baross tér, Csillaghegy csak néhány ezek közül. Az évek óta Magyarországon élő szovjet katonák számos esetben nyíltan barátkoztak a felkelőkkel, a Kossuth téri vérengzés során viszont a szovjet páncélosok egy része a tüntetők közé lőtt, az ÁVH mesterlövészei pedig a háztetőkről nyitottak tüzet a fegyvertelen tömegre.

Az áldozatok számát 100–200 fő közé teszik. A forradalom leverését követő megtorlások során a következő három évben mintegy négyszáz embert végeztek ki, hivatalos bírósági eljárás keretében vagy anélkül. Több mint 21 ezer embert börtönöztek be és tízezreket internáltak – sokakat hónapokra, másokat évekig, vádemelés nélkül. A forradalomban való részvétel nemcsak az utcán, de évekkel később is életveszélyes vállalás maradt. Közel 200 ezer ember hagyta el Magyarországot 1956 végén – a számok mögött pedig ott a megannyi megtört sors és elnémított történet. A számok mögötti valóságnak engedett teret az irodalom, melyet semmilyen módon nem voltak képesek megfékezni, elnémítani.

A szamizdat nem csupán irodalmi fogalomként létezett, hanem maga volt az ellenállás – nyomtatott válasz a némaságra. Egy lehetőség arra, hogy akkor is szóhoz jusson az igazság, amikor minden hivatalos fórum hallgatott vagy épp hazudott. A 60-70-80-as években egyre felkapottabbak lettek a szociográfiai prózák (Illyés Gyula: Puszták népe), groteszk-ironikus művek (Örkény István: Egyperces novellák), történeti regények (Németh László: Iszony), lírai önreflexiók (Faludy György), sőt az emigránsirodalom is kezdett egyre jobban kibontakozni. Márai Sándor, aki már korábban elhagyta Magyarországot, naplójában és verseiben nyíltan beszélt arról, hogyan élte meg a forradalom napjait:

„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.”

(Márai Sándor: Mennyből az angyal, 1956)

Hasonlóan erős lírai dokumentum Faludy György 1986-ban Torontóban írt verse is:

„ezerkilencszázötvenhat, te csillag,
oly könnyű volt a nehéz út veled!
Nagyon soká sütöttél ősz hajamra,
ragyogj, ragyogj, ragyogj sírom felett.”

Ilyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse, melyet 1950-ben írt, de csak 1956-ban jelentetett meg, a forradalom egyik emblematikus művévé nőtte ki magát. Tisztán és világosan demonstrálja az akkori politikai rendszerrel szembeni ellenállást.

„hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;”

Ha a prózai alkotásokat nézzük, Örkény István Tóték című regénye is összefüggésbe hozható az ’56-os forradalommal. Írásában szimbolikusan mutatja be a forradalom utáni passzív alkalmazkodást, a hatalommal szembeni megalázkodást, a szabadság teljes elvesztését. Hasonlóan Déry Tibor Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című regényének motívumai a forradalom utáni kollektív tudatalatti élményeknek ad visszhangot. Ottlik Géza Iskola a határon című regénye pedig az iskolai szigor és a totalitárius rendszer metaforájaként is olvasható. Minden mű egy kritika az akkori politikai rendszerrel szemben.

A rendszerváltás után Magyarországon egy teljesen más nézőpont kezdett kialakulni az ’56-os eseményekről. Számtalan visszaemlékezés, magánarchívumok, korábban ki nem adható kéziratok kerültek elő, melyeknek köszönhetően egy újabb társadalmi-politika diskurzusban kezdett újra élni a forradalom. 1956 nem lezárt múltként, hanem aktív emlékezeti mezőként kezdett el működni, amelyhez az irodalom, a politika és az oktatás egyaránt hozzájárult.

Az irodalom szerepe ebben a folyamatban több szinten is meghatározó. Egyrészt lehetőséget adott a megélt tapasztalatok feldolgozására – azok számára is, akik nem voltak közvetlen tanúi az eseményeknek. Így születtek meg az emlékezésre épülő regények, versek, memoárok, amelyek nemcsak elmesélték, hanem értelmezték is a múltat. Másrészt az irodalom identitásformáló funkciót is betöltött: segített abban, hogy a szabadságvágy, a civil kiállás és a morális felelősség ne csak történeti, hanem kulturális jelentésként is tovább éljen.

Nyitrai-Németh Csongor Magam nyomában című önéletrajzi írása például személyes tapasztalaton keresztül kapcsolja össze az egyéni sorsot a közösségi értékekkel. Végül, és talán ez a legfontosabb: az irodalom képes megmutatni a történelem komplexitását ott is, ahol a politikai nyelv leegyszerűsít. Miközben a hivatalos narratívák gyakran fekete-fehér viszonyokat konstruálnak, az irodalom nyelvén helyet kapnak a kérdések, az erkölcsi dilemmák, az ambivalens szerepek is. Ez a reflektív tér az, ahol az egyéni felelősség, a veszteség és a bűn is elbeszélhetővé válik.

Az irodalom egy tükör a társadalomról és a társadalomnak. Egy formálóeszköze az emlékezetnek, s alakítója az identitástudatnak. Így él bennünk, s így határozza meg napjainkat 1956. október 23-a.