Évek óta átgondolásra szorul a fiatal művészek ösztöndíj-konstrukciója, de talán az elhúzódó recesszióval magyarázható, hogy továbbra is késik a megoldás. A 35 év alatti fiatal művészek állami ösztöndíja ? bármely területen, az iparművészettől a műkritikán át a fotóművészetig ? a legjobb teljesítményeknek jár, benyújtott munkaterv alapján egy évig folyósított, havi bruttó 80.000 Ft ösztöndíjat jelent. Kérvény és elbírálás után ez további két évig meghosszabbítható. Kérdés, hogy mit tud kezdeni vele ma egy induló művész.
Albert Ádám munkája
A Derkovits-ösztöndíj egy forrónak mondható politikai pillanatban született, 1955-ben, amikor a pártállam a pályakezdő művészek felől is biztosítani akarta a fennálló rendszer védelmét. Később olyan mélyen átjárta a művészeti életet, hogy a rendszerváltás után is stabil maradt, csak a kényszerű politikai elkötelezettség foszlott le róla. A támogatás összege 3-4 évenként, az inflációt követve, kicsit emelkedik, de az ösztöndíj struktúrájában nem történt változás.
A kérdés évről évre aktuálisabb: érdemes-e egyáltalán megpályázni a fiatal képzőművészeknek ezt az alig számottevő támogatást? Egyáltalán fontos-e az ország művészetpolitikájának, hogy elismert fiatal művészeket tudjon felmutatni, érdemes-e őket külföldi lehetőségek felé terelni, vagy inkább itthon tartani, egyáltalán mit tud kezdeni a tehetséges fiatalokkal? És persze megjelennek az alternatívák is, a magánalapítványok, galériák ösztöndíjai, amelyek jelentőségükben messze túlnőnek az állami támogatáson.
Mindez persze a beszámoló kiállításon csak alig észrevehető nyomokat hagy. A három évfolyam munkái most is együtt jelennek meg, nincs hangsúlyozás, az összkép a kortárs magyar képzőművészet legfiatalabb alkotóinak egy évéről tudósít. Arról, hogy milyen műfajokat vállal fel ez a korosztály, milyen témákat tart fontosnak, mely előképekhez csatlakozik és mitől kíván elszakadni. Nem lehet nem észrevenni a festészet újbóli térhódítását ? évek óta jellemző ez a tendencia ?, a hagyományos festői attitűdök kortárs átiratait. Horváth Roland érzéki vásznai, Czene Márta nőiséggel teli, fázisokra bontott, filmes karakterű történetei megújítják a festőiség fogalmát, míg Szabó Eszter megdöbbentő hatású animációi a festmény befogadásának egy-egy rejtélyes pillanatát elevenítik meg azzal, hogy a miniképernyőkön megmozdulnak a festett portrék, pislognak, a fejüket ingatják, reagálnak a néző figyelmére. Kis Róka Csaba szürreális víziói egyre nagyobb méretet öltenek, szinte negatív oltárképpé nőnek.
Khoór Lilla alkotása
Festői hatásokkal játszik Takács Szilvia nagyszerű gipszrelief-sorozata, amelyen a vetített kép teret, történeteket, az idő múlását, műtörténeti gegeket vonultat fel. Remek ötleteket hoz Süli-Zakar Szabolcs is a technikák ötvözésével: gyűrött konyharuhákra vetíti a lakótelepi erkélyek képét, a lebegő felület tökéletesen adja vissza az érzékek összhatását. Albert Ádám piktogramokból és topográfiai rendszerből építi fel egy hatalmi döntés hátterét és következményeit, radikálisan fogalmaz és pontosan foglalja képbe az esetet. Leginkább a társadalmi plakát eszközeihez áll közel, de annál sokkal kifinomultabb, strukturáltabb képi világot dolgozott ki.
A fotósorozatok között is láthatunk néhány telitalálatot. Koralevics Rita szoba-tájképei és Németh Marcell műterem-csendéletei a tér személyes karakterét emelik ki. Khoór Lilla enteriőrjei, melyek mindegyikén fő helyet kap Nagy-Magyarország térképe, már szociális irányba indul. A plasztika az idén háttérben marad, de itt is született néhány kimagasló eredmény: nagyon jók Fülöp Gábor életvidám-ironikus faszobrai, és makett méretben itt van Csákány István Breuer Marcel-emlékszobája, ami megnyerte a pécsi köztéri szoborpályázatot.
A kiállítás összképe nem túl biztató. Kirajzolódik már néhány érett alkotói út, de sok a közepes teljesítmény, az egyetlen ötletre épülő, igénytelen, átgondolatlan mű. Izgalmas viszont a technikák keveredése és még fontosabbnak érzem a szociális gondolat megjelenését; ez az irány végre jó energiákat hozhat, felfrissítheti a hazai művészeti terepet.
