A tömeggyilkosokat és a sorozatgyilkosságokat köztudomás szerint szeretik a filmesek. Ilyesformán aligha lepődhetünk meg azon, hogy a Hetedik (no meg a Harcosok klubja, de ezt most csak közbevetőleg) kiváló rendezője maga is újólag e tematika felé fordult. Sőt, ez alkalommal egyenesen a zsáner egyik klasszikus esetére, az amúgy már többször (legutóbb 2005-ben) megfilmesített Zodiákus-gyilkosságokra esett a választása; ez az iszonytató emberölési széria a hatvanas évek végén rettegtette Kalifornia lakosságát. Mégis, a korabeli eseményeket dokumentarista igényességgel felidéző film - egy-két valóban fogvacogtató/vérgőzös szcénát leszámítva - nem sokat ad a borzongani vágyó mozilátogatónak, s paradox módon éppenséggel azért nem, mivel a valós történetet már-már filológusi körültekintéssel rekonstruálták Fincherék. A Zodiákus-gyilkosságsorozat ugyanis egyrészt mindmáig nem tekinthető megoldottnak, másrészt az alig négyelemes széria a jelek szerint alkalmasint önkényesen, helyesebben a tupírozó médiatálalás eredményeképpen vált kultikus bűncselekménnyé. Így aztán a néző kap egy majd' negyedszázadon át döcögő nyomozást, valamint széles ecsetvonásokkal felvázolt jeleneteket a San Francisco-i sajtó történetéből, különös tekintettel egy bizonyos Robert Graysmith nevű rajzolónak, civilben önjelölt Zodiákus-kutatónak (egyszersmind a forgatókönyv alapjául szolgáló könyv szerzőjének) a pályafutására.
Mert e heti sorozatgyilkosunk bizony-bizony a kaliforniai sajtóval való korrespondencia révén került be a popkultúrába, s rejtjeles levelei annak idején lázas izgalomban tartották fél Amerikát. A Piszkos Harryt is megihlető rendőrségi ügydarab azonban visszatekintve már korántsem olyan izgalmas, s ezen sajna még a film hangulatos, helyenként hatásvadász képsorai, dramatizált ölési, menekülési és
kihallgatási jelenetei sem sokat változtatnak. Így, miközben a nagyszerű rendező - meglehet szándékoltan - alkalmat teremt nézői számára, hogy elmerengjenek a rendőri szervek csökött együttműködési készségén, netán a sajtó működési mechanizmusain, hatalmán és felelősségén, addig a 158 perces filmben nemritkán éves-évtizedes szünetekkel követik egymást a jelenetek. A tévés kórházsorozatból ismerős rendőr (Anthony Edwards) ilyesformán a film közepe felé áthelyezteti magát egy nyugisabb nyomozati osztályra, hogy ezzel aztán végérvényesen eltűnjön a szemünk elől, a Robert Downey Jr. által rutinból megformált öntörvényű, és sajnálatosan addiktív oknyomozó riporter pedig fokozatosan kiüti magát a cselekményből.
Jószerével csak a film leendő forgatókönyvírója marad belül a történeten, amint a rokonszenves Jake Gyllenhaal megformálásában monomániásan lóg a lezáratlan ügyön. Gyllenhaal tehetséges színész (jegyezzük meg a nevét! - nem könnyű), s így igazán hitelesnek tetszik a kiscserkész lelkületű figura megszállottsága, aki habár váratlanul megnősül és gyermekeket nemz, majd pedig menetrend szerint házassági válságba kerül az évtizedeken át terjengő cselekmény során, ámde akinek valójában mindvégig csak a Zodiákus-gyilkosságsorozat köti le a figyelmét. S buzgalma korántsem haszontalan, hiszen nyomozásából idővel kikerekedett egy bestseller, s művét végül maga
David Fincher rendezte meg. Tulajdonképpen hálásak lehetünk az alkotóknak, hogy Graysmith megfilmesítési szerződése már nem került bele a film cselekményébe, s azért is, hogy nagyvonalúan lemondtak az események hátterében lepergett epocha köztörténetének felvázolásáról. Igaz, a történet alighanem így is jó háromnegyed órával, s vagy tizenöt évvel hosszabb lett a kelleténél.
