Vörös Csillagok címmel nyílt kamarakiállítás az Országos Széchenyi Könyvtárban, amely a Rákosi-korszak szórakoztatóiparát és a szocialista revük világát mutatja be. A korszakból származó fényképek, plakátok, levelek és egyéb kortörténeti dokumentumok egy mellőzöttnek számító műfaj kulisszatitkaiba engednek bepillantást. A kiállítás kurátorával, dr. Molnár Dániellel beszélgettünk.
A doktori értekezését ebben a témában írta, és könyvet is publikált a Rákosi korszak szórakoztatóiparával kapcsolatosan. Mi fogta meg ebben a témában?
Kilencévesen kezdtem varietéműsorokban dolgozni, aztán a munka mellett egyetemre jártam. Heltai Gyöngyi színháztörténész szemináriumán derült ki, hogy nem csak politikatörténetből lehet írni szakdolgozatot, így az 1950-es évek cirkusztörténetét választottam. A forráskutatás során sokkal több anyagra bukkantam a varietével kapcsolatban, ebből lett végül a disszertációm.
Melyek voltak a legfontosabb különbségek a magyar és a külföldi revük, varieték között ebben az időszakban?
Kutatásomban a párizsi, az akkor már majdnem száz éve működő Folies Bergere 1952-es műsorát vetettem össze egy más szisztémában és gondolkodással készült pesti varietéével. Az egyikben az igazgató azt csinál, amit akar a törvényes keretek között, a másikban a párttitkár mondja meg, mit lehet, mit nem. Magyarországon végül arra jutottak, hogy a varietét nem tudják adaptálni, helyette a korszak elfogadott műfaját, operettet kell játszani.
A keleti blokk más országaiban is ez történt?
Nem, csak Magyarországon. Varsóban például, annak ellenére, hogy a háború nagyon komoly pusztítást végzett, revüszínházakat is visszaépítettek, és a műsorokban folyamatosan visszautaltak a két világháború közötti show- és varietéhagyományokra. Ezt is a kultúra egyik elemének tartották. Az NDK-ban a műfaj reprezentatív állami színházat kapott, és fel sem merült, hogy valamilyen formában legitimálni kellene. Budapesttel ellentétben ott nem volt tiltva a két világháború közti műsorokra való utalás sem.
Nálunk "a múltat végképp eltörölni" elv érvényesült?
Egyértelműen. Új műfajt kívántak létrehozni a régi megtagadásával ? mintha nem is létezett volna mindaz, ami a háború előtt ezt a műfajt jellemezte.
Ha már a műfajnál tartunk, hogyan lehetne a revüt a legjobban meghatározni?
A revü volt a 40-es években "a show"?. Az a fajta szórakoztatóipari termék, ami ma már elsősorban a média közvetítésével jut el hozzánk; akkor azonban csak élőben létezett.
Egy helyen elmondta: a revük és varieték világában az 50-es években nem államosítás, hanem községesítés történik. Mit jelent ez?
A községesítés azt jelenti, hogy az adott dolog a település és nem az állam tulajdonába kerül Ezek a színházak fővárosi tulajdonba kerültek és a Fővárosi Tanács ellenőrizte őket, azt pedig a Népművelésügyi Minisztérium. Tehát nagyon érdekes, hogy amíg létrejönnek az elvileg egyenlő rangú, reprezentatív állami színházak, a varieték még papíron sem lettek azok. Teljesen más költségvetéssel dolgoztak: amikor egységes állami cirkuszvállalatot akartak létrehozni, a főváros nem akarta átengedni a Fővárosi Nagycirkuszt, mert komoly bevételforrást jelentett a számára.
Az 50-es éveket tekintjük a varieté utolsó fénykorának. Miért nem tudott a műfaj tovább fejlődni?
Betiltani nem lehetett a revüt, tehát valamit kezdeni kellett vele. A nagyszínpadi show műsorokat azonban sikerült parkolópályára tenni. Viszont később, amikor már lazult a rendszer, és visszajöhettek volna, egy kicsit már idejétmúltnak számítottak. A hatvanas évektől megjelent a tévé, ami alapvetően változtatta meg a teljes szórakoztatóipart, és aminek a helyét már átvette az internet. Elemei azonban nem vesztek el, csak platformot váltottak.
Ebben az időszakban több műfajnak megpróbálták létrehozni a szocialista változatát. Jellemző ez a revü- és varietéműfajra is?
Több kísérlet is történt a szocialista revü megalkotására, amely összeegyeztette volna a nagyvárosi műfajt a politikailag kijelölt irányokkal, vagyis a műsorokat telenyomták propagandával annak érdekében, hogy a revü is bekerüljön az elfogadott műfajok közé. A kiállításon igyekeztünk sok-sok műsorképpel bemutatni ezeket a műsorokat. A történetek mai füllel önmagukban nagyon humorosnak hatnak. Beemeltek a hagyományos szórakoztató városi helyszínek, így pl. a Városliget mellé olyan új, az ideológiához kötődő helyszíneket, mint a soroksári TSZCS vagy a Sztálin-híd. Úgy próbáltak balanszírozni, hogy a kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon, vagyis a politikai irányítás és a nézők is lehetőleg elégedettek legyenek.
A cenzúra mennyire szólt bele a darabokba?
Konkrét számok letiltására alig volt példa. Az öncenzúra működött inkább, a félelem légköre ezt erősítette. Mindenki tudta, miről lehet beszélni, és miről nem.
Ennek ellenére voltak olyan művészek ebben a műfajban is, akiket üldözött a hatalom?
Számolatlanul, és róluk is szól a kiállítás. Nagyon sokan elhagyták az országot a politikai helyzet miatt, az operett-sztárok, artisták közül is a Rákos-korszak előtt és alatt is, majd főleg 1956-ban.
Melyek voltak a fő, revüket játszó helyek?
A két világháború között nagyon sok színházban lehetett ilyen műsorokat látni. Az államszocializmus alaptétele azonban az volt, hogy mindenből elég egy. Ezért a revükísérletek helye kizárólagosan a Fővárosi Varieté lett, amelyet 1951-ben Fővárosi Vígszínház névre kereszteltek át. Emellett voltak nyári show műsorok az Állatkerti és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadokon. Vidéken operetteket játszottak, a revü jellemzően nagyvárosi műfaj.
Honnan lehetett a kamara-kiállítás anyagát összegyűjteni?
Nyolc levéltárban és ugyanennyi nemzeti könyvtárban kutattam, 260 könyvet és memoárt idézek a könyvemben, és 19 magángyűjtemény anyagát is láttam.
Hogyan talált rá a magángyűjtőkre?
Csak az elsőhöz kellett szerencse, utána egymásnak ajánlottak. Karádi Béla emlékének dedikáltam a kiállítást, aki a Fővárosi Cirkusz- és Varieté Vállalat művészeti igazgatója volt. Vele három éven keresztül beszélgettem. Az utolsó pillanatban sikerült elérnem őket, sokan közülük már nem élnek.
A táncosnők mindig a korszak nőideálját testesítették meg. Igaz volt ez a szocializmus időszakában is?
Az 1930-as évek görlkultúrája nem volt összeegyeztethető az új társadalmi ideállal. A női tánckar mellé az egyenlősítés jegyében megjelentek a boyok, a férfitáncosok is. Arra a nőideálra viszont, amely ebben az időben a plakátokon is gyakran megjelenő traktorista lány típusa volt, nem jöttek be az emberek a varietébe. Hivatalosan lecserélődött ugyan a nőideál, de a gyakorlatban nem, a tánckarban mindig a szépet akarták látni.
A színházi szakma hogyan viszonyult ezekhez a lányokhoz?
A zaklatás a mindennapok része volt, és nem is nagyon merült fel, hogy ez ellen bármit lehetne tenni.
A kiállítás 2019. július 20-ig látható az Országos Széchényi Könyvtárban.
