A család 1898-ban költözött Pozsonyba, ahol lelkész édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett. Hamvas Béla is ebben az iskolában érettségizett 1914-ben, majd önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. A kadétiskolai kiképzés után 1916-17-ben az ukrán, majd az orosz fronton szolgált, ahol kétszer is megsebesült. Az első világháború után, mivel apja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a szlovák hatóságoknak, kitelepítették őket, s 1919-ben Budapestre költöztek.
Hamvas a pesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója lett, emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait látogatta, s alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak. 1919-20-ban a pozsonyi Tavasz című folyóiratban jelentek meg első irodalmi tárgyú írásai. A diploma megszerzése után 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat újságírója lett. Ebben az időben ismerkedett meg Angyal Ilonával, akit 1928-ban feleségül is vett. 1927-ben a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s itt dolgozott egészen 1948-ig.
Ez az időszak írói szempontból életének egyik legtermékenyebb időszaka volt, sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói többek között az Athenaeumban, az Esztétikai Füzetekben, a Forrásban, a Katholikus Szemlében, a Nyugatban, a Sorsunkban és a Válaszban. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapította a Sziget szellemi műhelyt, s közösen szerkesztették a Sziget című folyóiratot is. Ebben az évben házassága felbomlott, egy évvel később megismerkedett a műfordító és művészettörténész Kemény Katalinnal, akit 1937-ben vett feleségül.
A II. világháború kitörése után háromszor is behívták katonai szolgálatra, harcolt az orosz fronton is. 1944 novemberében, amikor csapatát Németországba vezényelték, megszökött s Budapesten bujkált feleségével. 1945 januárjában Remete-hegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtára, valamint több ezer oldal kézirata is.
A háború után egy ideig az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai című sorozatot szerkesztette, egészen 1948-ig, mikor is Keszi Imre és Lukács György sorozatos bírálatai és támadásai után B-listára került, állásából felfüggesztették és 1949. március 1-jével nyugdíjazták. Az ezt követő időszakban fizikai munkásként kereste kenyerét: előbb földműves-igazolványt váltott ki s sógora szentendrei kertjét művelte, 1951-től Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Erőműberuházó Vállalat építkezésein volt raktáros és segédmunkás, s közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított.
1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, így fizikai munkásként nyugdíjazták 1964-ben. Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, s fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait, egészen 1968. november 3-áig, amikor agyvérzést kapott, s négy nappal később, november 7-én meghalt.
Ahogy élete sem mondható szabványosnak, művei nagy részének is különös sors jutott. Életében csak a Láthatatlan történet című esszégyűjteménye jelent meg 1943-ban, majd 1947-ben a Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben című tanulmánykötet.
Halála után írásai szamizdatban terjedtek, s csak 1983-ban tört meg a Hamvast övező hallgatás, ekkor adták ki A világválság című munkáját, majd 1985-ben az 1948 és 1951 között írt zseniális regényét, a Karnevált. Ezt követően, feleségének és az író szellemi hagyatékát gondozó Dúl Antalnak köszönhetően sorra láttak napvilágot esszéi, nagyobb lélegzetű tanulmányai és regényei: 1987-ben a Silentium, Titkos jegyzőkönyv, Unicornis, 1988-ban a Scientia Sacra, Az öt géniusz, A bor filozófiája, 1991-ben három regénye, a Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis, 1992-ben a Patmosz, 1994-ben a Tabula Smaragdina, 1996-ban az Extázis. Életművének kiadása azóta is folyamatos, legutóbb Az ősök nagy csarnoka című munkájának több kötete jelent meg.
Hamvas egyedülálló jelensége a honi filozófiai, irodalmi életnek, az ún. szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége, a válságkutatás egyik legeredetibb nézeteket valló kutatója volt. Felette állt a különböző filozófiai irányzatoknak, gondolatrendszereknek. Gondolkodásának középpontjában mindig az Egész állt, műveiben a hagyományt, az emberiség népen, fajon, nyelven, koron túli közös és egységes szellemi tudását vizsgálta, amelyet legtisztábban a szent könyvek közvetítenek. Ezért tanulmányozta a legkülönfélébb kultúrák, vallások írásos emlékeit, a Bibliától kezdve Lao Ce és Konfuciusz művein, Buddha beszédein keresztül a tibeti Halottaskönyvig.
Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, az utóbbi időben azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott. Szellemi örökségét több társaság is ápolja, a többi között a Budapesten működő Hamvas Béla Kör, s az 1989-ben alakult koppenhágai Hamvas Béla Klub. Szőcs Géza "szellemi és erkölcsi lámpagyújtónak és ablaktisztítónak" nevezte, "aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tenger beszél önmagával".
(Múlt-kor/MTI-Panoráma - Sarudi Ágnes)
