A híres milánói színház és a nápolyi Teatri Uniti közös produkciójában mindez megfontoltan és eredményesen történt. "Megyek a kávéházba... A fél világot meg tudom nevettetni" - harsogja ugyancsak Ferdinando a három összevont darab (Nyaralásmánia; Nyári kalandok; Nyaralás után) közül a harmadikban. Lehet, hogy a törzsvendégek majd a hasukat fogják a kacagástól - de akikről a semmirekellő mesél, az a Goldoni-világ itt szinte egyáltalán nem nevető másik fele. Tartozás, donáció, jelzálog, kölcsön, hitel, kamat, lenyelt jövedelem - a közvetítő figurák által összekapcsolt két családi közösségre nem gazdasági világválság sújtott le, hanem saját léha és átgondolatlan, érzelmileg is felelőtlen életvezetésük, melynek reprezentatív eseménye, felsűrűsödése minden esztendőben a pazarló, proccos vidéki nyaralás. Idén a sekélyes és rongyrázó kikapcsolódás negatív, helyrehozhatatlan eredménye néhány rossz, sorsokat valószínűleg végleg kisiklató házasság. Egyesekben munkál a szánom-bánom, kellő lelki bátorsággal még útját lehetne állni a bajnak. De nem.
Toni Servillo, a teatro napoletano, a nápolyi színházi kultúra tősgyökeres, noha nem minden vonatkozásban jellegzetes képviselője Carlo Sala egyszerű, rusztikus, mégis finom díszletében, Ortensia De Francesco korhű jelmezeivel vitte színre a trilógiát. Vállalkozása tisztelgés Goldoni születésének háromszázadik és a Piccolo alapításának hatvanadik évfordulója előtt. Ugyancsak 2007-ben volt a színházat létrehozó nagymester, Giorgio Strehler halálának tízedik évfordulója is. A Nyaralás-trilógiával egy életen át foglalatoskodó Strehler 1954-ben "szerelmi komédiának" nevezte az ő rendezői nevével összeforrott alkotást (rövid eszmefuttatása a Magyarósi Gizella által remekül fordított darabok 2008-as magyar kiadásának élén is olvasható). A Művészetek Palotájában a közönség az emlékezés égisze alatt strehlertelenített interpretációnak lehet tanúja. Servillo szerelmi tragédiával számol, az egy szünettel játszott előadás utolsó harmadában, Giacinta (a mind kétségbeesettebben fenséges, önmarcangoló Anna Della Rosa) szemszögéből szinte görög tragédiával. Rendezése a felvezető színmű során sem fürdik itáliai napsütésben, később pedig alig látogatják fények. A polgári-népi humor feketévé, filozófiaivá csupaszodik, szentenciózus kritika fogalmazódik meg a városi (livornói) és a vidéki (montenerói) mindennapokról. Valamilyen formában majdhogynem mindenki tisztában van a csődbe vivő állapotokkal és vétkekkel (kivétel például az ezúttal is túl ütődöttre vett, ám szórakoztató félnótás orvostanhallgató, a kopaszságát sokféleképp hasznosító Marco D'Amore Togninója), s ez a "mindnyájan benne vagyunk" felismerés, a "tudjuk, de nem teszünk ellene" társadalmi tisztátalansága súlyos tanulságok forrása.
Székekre dobott, gazdátlan ruhadarabok, ülőalkalmatosságokon helyüket nem lelő fészkelődők, némajátékok idegszálain a habzó cselekménybe csendesülő figyelmes epizodisták, apró kiegészítő aktusok, antropomorfizálódó tárgyak: rostált miniatürizálással, gondos összehangoltsággal, sok tartalmas mellékhangsúllyal dolgozik az eleinte néha kissé lomha, a második egységben már majdnem hibátlanul összefogott, a Nyaralás utánra pedig teljesen besatírozott rendezés. Az átdíszletezések egy része a nyílt színen történik és nyer jelentést, a zenei pattintások permete frissíti a látottakat, három, halkan egymás mellé görgetett, nedves fekete esernyő a kilátástalanság miatt gyászba boruló lelkek, az "örök eső" jelképe lehet. Paolo Graziosi (Filippo) dzsentris, nemtörődöm kedélyessége, Betti Pedrazzi (Sabina) az évek múlásával hirtelen szembesülő ősz dámája, Andrea Renzi aranyifjúból kiábrándult koraöreggé záródó Leonardója értékes alakítások sorából tűnik ki. Anna Della Rosa és Toni Servillo mellett azonban Tommaso Ragno szkepszise, fanyar fájdalma a Piccolo-Goldoni legjobbja: nálunk Sinkó László tud (s nagyjából ilyen hangszínnel) nem jelentésű igeneket úgy odavetni, mint ez a már nem huszonéves külsejű, s a mostani szerelmi kudarcban alighanem végleg kiégő Guglielmo.
