Historikus táncegyütteseknek nem sok babér terem amúgy: néhány színházi fellépés, barokk operák, balettek betétei, pár rendezvény. Logikus terük lehetnének a fesztiválok, de a soproni az egyetlen, mely folyamatosan számít rájuk. És hogy mire jó ismerni a régi táncokat? Kis bepillantást enged a régi korokba, például a ruhákon, hajviseleten, fejfedőkön keresztül is. Gyerekkorom mesekönyvei elevenedtek fel ezen az estén: a jellegzetes, hosszú, fejre simuló női sisak, a két szarvacskára emlékeztető süvegecske vidám látvány, a kosztümök illúziókeltőek. A cím: "Alta danza - a reneszánsz évszázadai" tehát (idén egyáltalán nem meglepően) reneszánszt ígért, a valóságban belehajlott a műsor a korabarokkba. Kissé elszontyolodva néztem az első két táncot, rémülten gondoltam a következő másfél órára: az álmatag lépések, a szenvelgő tekintet, a réveteg ritmus nem sok izgalommal kecsegtetett. De szerencsére jött a fricska, az örök életerő: a humor, és ez iziben feljebb csavarta a hangulatot. Áhitat helyett vidám életképek sorjáztak, pajkos évődések, mímelt sértődések, féltékenység, kicsapongás. A Liszt Ferenc Kulturális Központ egyetlen termének színpada sem elég egy zenekar, egy énekes és egy 10-12 párosból álló együttes levegős elhelyezésére, így hát volt némi tolongás, de belefért. Eredetileg azt terveztem írni: "Közreműködtek a Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc-színházi szakának másodéves növendékei", ám a valóságban egyenrangú partnerek voltak. Noha az Arbeau táncosai jóval oldottabban, rutinosabban járják a táncokat, és ami ennél a műfajnál hasonlóan fontos, rendkívül plasztikusak gesztusaik, kifejező mimikájuk, a fiatalokat nagyobb örömmel néztem: van abban valami pikáns ma, ha 19-20 éves fiatalok táncában az erotika netovábbja egy-egy igéző vállrándítás, amikor 20 éves ifjak harisnyanadrágban főt hajtva bókolnak, vagy ha a csábítás teteje némi keszkenőlobogtatás. Bájos disszonancia a mai szabados szexualitással, és némi sajnálkozás is: milyen izgalmas lehetett, amikor a csókot csak kézzel dobálták nagy vágyakozásukban az epekedő szerelmesek.
Az Arbeau együttest Széll Rita 1985-ben alapította. Nála avatottabb mestere együttesnek keresve sem lehetne: Magyarországon ő a tánctörténet e korszakának apostola, tudományos igényű kutatója, tanára, és mint ez az este is mutatta, jókedvű inspirátora. A táncmester Végső Miklós volt. A kíséretet a Borsódy László vezette Sonatores Pannoniae adta. Pintér Ágnes énekelt, Oláh Ainó csembalón játszott. A hivatalos felsorolás nem véletlen: ezen az estén a hangulatot nem ők teremtették meg, csak szolgálták azt.
