 |
| Vashegyi György |
Tavaly, egy őszi éjjelen az érdeklődő karmester bóklászott a neten. És hogy hol-merre bóklászik egy karmester? A nápolyi San Carlo Operaház kottatárában. Az olasz Művelődési Minisztérium ugyanis nagyban támogatja a kulturális értékek digitalizálását: több mint egymillió oldalnyi kottát vittek már fel a netre ezen a programon belül. Gluck (kérdőjel nélkül) azonos című operája történetesen az első színpadi mű volt, amit Vashegyi György még a mostaninál is ifjabb korában bemutatott, így kívülről ismeri a kottát és a szövegkönyvet. (Nyilván van ennek némi köze ahhoz, hogy zenekara az Orfeo nevet viseli). Ezért hát, amikor e szerzőtől e néven megtalált 15 darab kottát a San Carlo-i könyvtárban, és az egyiket letöltötte, majd belenézett, azonnal látta, hogy ez nem ugyanaz a zene, amit ő ismer. Lázasan kutakodni kezdett, és megállapította, hogy kétségtelenül egy általa ismeretlen művel áll szemben. Nagy munka, és számos zenetudós segítsége következett szerte a nagyvilágban, köztük egy amerikai Gluck-specialistáé is, ám mindenki csak széttárta a karját. A kotta kétségtelenül egy másoló műve, nem a zeneszerző eredeti példánya, mert számos olyan elírás, hiba van benne, amit csak egy másoló követ el. A gerincen ez állt: Gluck: Orfeo ed Euridice. Belül semmi, azaz a belső borítón három, ceruzával írott név, a kézírás a XX. század elejéről származhat, valószínűleg az akkori könyvtáros tippelt, hogy ha a kétségtelenül nem az egész világon már születésekor, azaz 1762-től jól ismert Gluck-operáról van szó, akkor vajon kiéről? Felírta hát Giulielmo, G.C. Bach (Giovanni Christian, azaz Johann Christian, az egyik Bach-fiú), és Lamberti nevét. Nem untatom Önöket a fejtegetéssel, hogy melyikük miért lehetne, illetve nem lehetne ennek az operának a szerzője, egy biztos: alapos, a kotta papírjára, az akkori operák repertoárjára és millió egyébre is kiterjedő technikai és muzikológiai kutatás sem valószínű, hogy meg tudja majd állapítani, ki is ennek az operának a szerzője. Az szinte biztos, hogy nem Gluck, bár az, hogy ugyanerre a librettóra szerzett már egy órási sikerű művet, nem lenne akadály, divat volt ez akkoriban. Az is valószínűnek látszik, hogy stílusjegyei alapján nem olasz szerző, de kizárni nem lehet, hisz a XVIII. század Itállia úgy termelte a kis-, közép- és nagymestereket, mint más ország a kőművesmestert. Annak azonban, hogy saját kora után (ha akkor egyáltalán) bemutatták volna, semmi, de semmi jele, gyakorlatilag kizárható, ezért tekinthető ez a soproni előadás újkori világbemutatónak.
A hosszú bevezető talán nem volt érdektelen, kövesse ezt egy rendkívül rövid tárgyalás: a mű nem kiemelkedően jó és nem is borzasztóan gyenge. Szerintem. A vélemények a közönség soraiban megoszlottak, a teljes lelkesedéstől az elborzadó visszautasításig. Kellemes zenének találtam, igényes zenekari (Orfeo) és kiemelkedő kórus (Purcell)-interpretációban. Bárány Péter Orfeo szerepében meggyőző volt, hangja, noha nem ennyire drámai, inkább lírai szerepekre alkalmas, szépen szólt, noha az előadás végére kissé elfáradt. A kontratenor hangfekvés egyébként különösen igénybe veszi technikailag az énekest. Halmai Katalin csodálatosan szép hangja egy kicsit operásabban csengett talán, mint ideális lett volna, de igazán drámaian szólalt meg. Kalmár László tenorja is kellemes volt. Vashegyi György büszke lehet "találmányára" és a produkcióra is.
