Ami az ezévi Régi Zenei Napok helyszíneit illeti, ezúttal semmi nem vált be. A Liszt Kulturális Központról elmondtam már mindent, így alig vártam a templomi koncerteket. Nos, René Clemencic Szent György templom-beli szóló orgonaestjére nem jutottam el Hegykőről a jégesővel kombinált vízözönben, így arról nem tudok beszámolni. A Bencés vagy népszerű nevén Kecskés templomban a 24 év alatt most először volt hangverseny. És egyben utoljára. Vastag falak ide, gótika oda, meleg volt. Ezenkívül zajos, mert átellenben a meseszép Fő téren kerthelyiséges pizzeriában lármáztak a vacsorázók, ami nem kifejezetten használt Johann Sonnleitner szóló csembalóestjének és a Goldberg-variációknak. Mint ahogy a fényérzékelős lámpa sem a falon, ami minden moccanásra bekapcsolt, és vallatófénnyel világított a közönség szemébe. Igazán csak apró ráadásként be kellett azt is látni, hogy a templomi padsorokat egyáltalán nem az áhitatra tervezték. A mintegy 30 centis ülőke éppen combközépnél halasztja el az ereket, cserébe a háttámlának sem lehet nekidőlni, mert azokból ügyesen egy háromcentis párkányka vág bele a hátba. Marad az előre borulás az asztallapocskára, ám ebben az esetben a lábtartóra dőlünk teljes súlyunkkal, amit a lábtartók katasztrofális állapota nemigen bírt, így favágásszerű hasadások színezték a csembaló hangját, amikor itt-ott leszakadtak. Kár pedig, mert a világhírű osztrák művész virtuóz játéka több figyelmet érdemelt volna.
Az utolsó koncert nem nélkülözte a meglepetéseket. A francia Ensemble Stradivaria háromfős kis együttes. A kínai otthonkát viselő hegedűs, Anne Chevallerau viseleténél csak arckifejezése volt meglepőbb: szemmel láthatóan kiakasztotta a csattogó klíma, amiről korábban már megemlékeztem. Lepukkant háziasszony látványban méltó párja volt Jocelyne Cuiller a csembalónál. Amilyen kedvetlenek voltak ők, olyan lelkes és pompás volt Jay Bernfeld a viola da gambánál. De az est és az egész fesztivál meglepetése még hátra volt: Jeffrey Thompson, amerikai tenorista túl komor és formális fekete öltönyével és tejszőke hajával is feltűnő volt, de amikor énekelni kezdte Bernier Aminte et Lucrine című kantátáját, valósággal szétszaggatta a termet. Olyan heves testmozgással kísérte énekét, hogy szinte lezuhant a picike színpadról, hangereje jótékonyan harsogta túl a klímát, gesztusai hatalmas ívűek, mimikája szinte vad. A meghökkenést némi kuncogás kísérte, a közönség gyakorlatilag nem kapott levegőt. Ilyet ritkán látni-hallani. A szünetben nagy polémia zajlott, hogy jó-e ez vagy nem, aztán a szünet után minden eldőlt: jó! Rameau Orphée című kantátája remek mű, a heves előadásmód pedig kimondottan jól passzol a barokkhoz. Csak már elszoktunk tőle. Rock-színpadokon nem meglepő az exhibicionizmusnak és dinamizmusnak ez a foka, a régizenélésen és általában a komolyzenek koncertezésen pedig valami poros, dermedt áhitat ül. Jó volt egy kis életet tapasztalni egy előadótól, aki persze nem mellékesen nagyszerű hangú tehetség egyben. És csak ez tette hitelessé a színpadias eszközöket. Jeffrey Thompson még a francia együttest is felrázta, kiderült, hogy ők is remek muzsikusok.
A kurzusok legjobb hallgatóinak hangversenye és a búcsúbál már gyér közönség előtt zajlott, mert idén először (és remélhetőleg utoljára) hétfő este zárult a hét. Soproni érdeklődők hiányában nem érdemes abban reménykedni, hogy a pestiek kedden fognak hazamenni. Nem is tették. Vasárnap hazaeveztek, a hét végső megkoronázásaként egy újabb felhőszakadásban.
