Régiek, újrahasznosítva

Azt viszont nem értem, minek kell kínozni szegény, hetvenes múzeumőr néniket az éjszakázással ezen a napon, ugyanis az Iparművészetiben semmiféle információt nem sikerül kicsalni egyikükből sem. Ha egy-egy nénit bármilyen kérdéssel zaklatok, szomorú, kicsit sértődött tekintettel mered rám, hogy ő azt honnan tudná, és különben is, mi ez a bizalmaskodás. Viszont, amiben mindannyian nagyszerűek, az a fegyelmezés: feléledt izgalommal vetik magukat a kiállítások területére véletlenül ásványvízzel besétáló áldozatokra, pohárral nem szabad, tilos, álljon meg azonnal...!

 

Mielőtt dühödt tárlatnézegetésbe vetnénk magunkat, nem árt egy kicsit bambulni a földszinti csarnokban: a MOME fotó és animáció szakosai pimasz bájjal fordították ki szeretett festőik képeit, fejre állítva, új kontextusba helyezve, "újrahasznosítva" a képeket és a szereplőket Reneszánsz világ-kép címen. Mona Lisa volt már bajszos, viselte már Leonardo arcvonásait, és egy időben elterjedt az a pletyka is, hogy titokzatos mosolyát az okozza, hogy a festmény egy halottról készült. Végső Ágota filmjében ezzel szemben egyszerűen nem fér a bőrébe: egy hosszú, barna hajú, pimasz hasonmás kacsint ki a képből, grimaszol, az orrát túrja és undokul unatkozik. Egy másik filmben az Arnolfini házaspár divatos ölebbel pózol, egy harmadikban egy Dürer mű megelevenedett tetoválásként röpköd egy férfi hátán, a negyedikben meg Botticelli Vénusza napszemüvegben turistáskodik egy buszon.

 

Előre a hang után: a másodikon egy kissé dohos szagú kiállítótérben a színpompás oszmán-török szőnyegek között éppen Kobzos-Kis Tamás és Erdal Salikoglu éneke rendezi kalákába a muzikális, finoman involvált hölgyvendégeket. Hát hiába, a zene nagy kerítő, egy ütemre pihegnek a középkorú hölgykeblek. Nem messze tőlük, oldalt, fallal elválasztva egy titokzatos rezervátum működik, "baba-hotel", pórias nevén gyerekmegőrző: este tízkor még nagy az élet, lelkesen ügyködnek a kölykök, egy árnyalatnyit kevésbé lelkesen asszisztálnak az anyukák. Egy emelettel lejjebb szembe jön Magyarósi Éva installációja, az Alvó allegóriák: néhány szétszórt és fellógatott fehér gipszpólya, némi fehér csipkével díszítve, borostyánnal beszőve. - Mélyen alszik - biggyeszti a száját kísérőm, és csak megerősíteni tudom, mert a Csipkerózsika-mítoszra hajazó nagy, fehér, bábszerű babapiskóták különösebb vonzerővel nem bírnak.

 

Szerencsére felbukkannak a kifutószerűen kialakított színpadon Bérczi Zsófia Éji bábjai: divat- és mozgásbemutató kezdődik, arctalan, képzeletbeli lényekkel. Fura egyedek lépnek elő, akiknél még csak nem is dominál különösképpen az antropomorf jelleg, először három, dupla embernagyságnyi figura érkezik egy-egy élénkvörös, formátlan, elasztikus csőbe betekeredve. Fejük fölé hosszú póznát tartanak, valószínűtlenül vékony testüket optikailag még inkább elvékonyítva. - Jézusom, le ne essen, szóljatok neki! - suttog valaki, amikor a vakon lépegető alakok egyike majdnem lelép a kifutóról, az utolsó pillanatban váltva irányt. Majd kalapos kisasszonyok tipegnek elő, malomkeréknyi fejfedőkkel. Az általuk viselt, körkötött, dupla, elasztikus anyag számtalan lehetőségre kész, csúcsos műmellek mímelésétől a kukacszerű mozgásig. Mozgó, megelevenedett szobrok mindannyian. A pirosak után a kékek érkeznek kettesben, fejükön hatalmas gömbbel, maguk után húzva a gömbök párját is. Egyiküké lepottyan, de a nézők közül egy kedves középkorú szőke készségesen feladja. A hirtelen beugráló narancssárgák kicsit vadak, egyszer gorillára hajaznak, másszor szimatoló tatura, és folyamatosan alakot váltanak, folytonos metamorfózisra kényszerítve a többieket is.

 

A Reneszánsz Now kiállításon a textilesek mixelik újra a jól ismert formákat és motívumokat ruhákon és táskákon. Dominál az áttetsző fekete, izgalmas textúrával, de nekem ezerszer jobban tetszik az a mell alatt szabott, drapp-hússzínű modell, melynek alsó része japán tervezőket idéző, apró rakásokkal gazdag, a transzparens réteg viszont erre merőlegesen, lezseren hajtogatott. Egy különleges bőr-megmunkálási ötlet is lenyűgöz, a ciklámen-zöld párosítás és a motívumok elrajzolásának eredetisége kiabál a többi hasonszőrű munka mellől. Egyedül az emeleten árult MOME XL-es pólóit nem értem, igazi zsákbamacska: hogy lehetett a világ legrondább fekete és élénk narancsszínű pólóit felvásárolni, és egyen-logóval ellátni? Ez valami passzív hadviselés a divattal szemben, ízlésháború, elemi színterror?

Lassan hazafelé indulnék, Kobzosék - önkéntelenül keretes szerkezetet biztosítva látogatásomnak - már a Medici kárpitok pufók angyalai között zengik: Kezdet vagyok és vég vagyok... Legyen akkor így.