„Van egy olyan tapasztalatom, hogy aki Cseh Tamást szereti, az nagyon könnyen jóban lesz egy olyan másik emberrel, aki szintén szereti” – mondod az Előretolt Helyőrség Íróakadémia egyik videójában. Így lettetek ti is jóban Vértesi Ferenccel?
Regős Mátyás: Nekem sok barátom lett kifejezetten Cseh Tamás szeretete kapcsán, de érdekes módon Feri pont nem tartozik közéjük. Ő a Deákba, én pedig a Fasoriba jártam, ez Budapest két nagy evangélikus gimnáziuma, és ennél fogva több közös ismerősünk is volt. Eleinte leginkább focizásokon találkoztunk, majd ebből a két gimiből a katolikusok szerveztek egy közös bérmálkozást, így együtt jártunk bérmálkozási felkészítőre, illetve kocsmába. Ekkor már nagyon gyorsan történtek az események, a futball, a bérmálkozás, Jack Kerouac Úton című regénye meg persze az Erzsébet téri ivászatok, a közös éneklések és gitározások egy elsöprő erejű barátságot eredményeztek.
Vértesi Ferenc: Cseh Tamásról már gyerekkoromban tudtam, de mivel a szüleim nem hallgatták sokat, ezért kissé felületesen ismertem a Bereményivel közös dalaikat. Később, a Matyival való barátságunk eredményeképp sikerült behatóbban megismernem őket. Hogy elmeséljek egy vicces történetet, akkoriban a kőbányai önkormányzat meghirdetett egy pályázatot, amire Matyival beküldtünk három dalt. Sokáig nem kaptunk rá választ, majd három hónappal később visszaírtak, hogy valójában már nem is nézték ezt az e-mail-címet, mivel a nevezésünk előtt egy egész hónappal volt a leadási határidő. Így indult a mi barátságból lett zenei kapcsolatunk, és persze előfordult, hogy csak ritkábban találkoztunk, de ez a viszony mai napig töretlen maradt.
Az első megálló tehát a pályázatra beküldött három dal volt. Mi történt utána? Egészen addig, ameddig eljutottatok a saját műsorotok összeállításáig.
R. M.: Ezután jött egy fontos fordulópont, a nővérem Sopronban járt egyetemre, ahol hökösként kultúrsorozatot vezetett egy nagyon jó soproni helyszínen, a Búgócsigában. Ő dobta fel az ötletet, hogy csinálni kellene egy Cseh Tamás-estet, mert úgy érzi, lenne igény rá a mai fiataloknál is – ez volt nagyjából tíz éve. Mi pedig belevágtunk; megtanultunk úgy húsz dalt, és megtartottuk az estet, ami szerintem nagyon jól sikerült, legalábbis mi nagyon élveztük. Egy jó darabig ezzel a műsorral léptünk fel különböző helyszíneken.
Akkor ez egy régre visszanyúló közös projekt volt az életetekben. Már akkor is érlelődött bennetek a közös alkotás gondolata?
V. F.: Mindig is evidens volt a közös alkotás. Már a barátságunk legelejétől fogva tudtuk, hogy valamit majd fogunk közösen is csinálni. Olyan is előfordult, hogy az éjszakai buszon ülve, mámoros állapotban játszottunk a buszon ülő fura fazonoknak, akik tovább itattak minket csak azért, hogy folytassuk a zenélést. Ez már egy jó jel volt.
R. M.: Valahogy természetszerűen egymásra hangolódtunk, és igen, már akkor is éreztük, hogy a közös alkotás nem áll távol tőlünk. Feri látomásos naplóbejegyzéseiből írtam szabályos formában verseket, ő pedig a szövegeimből dalokat, amiket elő is adtunk. Rajzoltunk, írtunk, énekeltünk, improvizáltunk és valahogy mindig azt éreztük, működik. Tény, hogy egy darabig nagyon artikulálatlan, de organikus és egyértelmű volt ez a közös alkotói munka. Én elkezdtem komolyabban venni az írást, Feri a zenélést, és emiatt volt egy pont, talán három-négy évvel ezelőtt, amikor fennállhatott a veszélye annak, hogy végül nem lesz belőle semmi. De azt hiszem, még épp időben felismertük, hogy itt az idő, most kell megcsinálni a magunkét.
Mennyire lehet ma rákapcsolódni az ilyen jellegű dalokra és előadásokra egy olyan zenei világban, ahol sokkal inkább a túlzsúfoltság, a túlszínezettség a jellemző?
R. M.: Nyilván ennek a típusú zenének nincs akkora a felvevő közege, mint azoknak, amiket a rádiókban játszanak. Érdekes, hogy – amennyire én tudom – Bereményi is nagyon meglepődött, hogy azon generációk tagjai is szeretik a dalaikat, akik nem éltek a szocializmusban. Úgy tűnik, bármennyire is ismerheti az ember a saját műalkotásait, azok valamennyire mégiscsak a saját vakfoltjai maradnak. Szerintem a válasz egyszerű: ott van a dalokban a szocializmus, ennél azonban mégis sokkal egyetemesebb gondolatokat közvetítenek.
Az életed több szálon is összefonódik Cseh Tamással és Bereményi Gézával. Bereményi munkásságával foglalkoztál az államvizsga-dolgozatodban, és ő írta meg az első köteted ajánlóját is. Illetve mindketten kapcsolatban álltok Cseh Tamás gyerekeivel, Feri, te még együtt is zenélsz velük. Hol látjátok magatokat ebben az általuk megalkotott világban?
R. M.: Egyrészt az is a tehetség része, hogy az ember vonatkoztatási pontokat talál magának, és nagyon fontos, hogy milyeneket. Én a Cseh–Bereményi-párost ilyen értelemben a magyar kultúra vitán felül álló, kikezdhetetlen művészeinek tartom. Egyértelmű, hogy a saját műsorunkról is nagyon sok mindenkinek kapásból az ő zenéik ugranak be, de ez kétélű dolog. Igaz, hogy rám nagyon hatott ez a két ember és a közös dalaik, de nem szabad elfelejtenünk, hogy amit ők csináltak, az páratlan a magyar kultúrában. Ezt a páratlanságot nemcsak arra értem, hogy nagyon magas színvonalon írtak dalokat, művelték a zenét, hanem hogy nem is nagyon találni hozzájuk hasonlót. Persze voltak próbálkozások, mint például Domonkos István Domi vajdasági magyar költő Domi-dalok című előadása, viszont sajnos ezt nem sokan ismerik. Szóval ezt a műfajt, amit én szeretek és szeretnék csinálni – és amit csak az anyanyelvemen tudok elképzelni – Cseh Tamás művelte. Furcsa is, mert ez nálunk annyira az ő műfajává vált, hogy ha valaki kiáll a színpadra egy szál gitárral, önkéntelenül is hozzá hasonlítják. Nem szeretnék Cseh Tamás-epigon lenni, de ha az, amit csinálunk Ferivel, bárkiben is az ő dalait idézi fel, arra csak büszke lehetek.
V. F.: Nagyon tudok azonosulni a Cseh Tamás-féle zenei világokkal, illetve azokkal is, amik rá voltak nagy hatással. Gondolok itt a századfordulós zenékre, a sanzonokra, de ide tartozik akár még a Bob Dylan-féle folk is. Nagyon érdekes, hogy amit Cseh Tamás csinált, az nem – a szó szigorú értelmében vett – népzene, viszont mégis valahogy ebbe a kategóriába lehetne sorolni. Angolszász műfaji értelemben folk, és minthogy ráadásul gitárközpontú, dalnoki zene, még jobban illeszkedik ebbe a kategóriába. Ilyen értelemben mi is, bár a későbbiekben azért szeretnénk egy kicsit kibővíteni a saját zenei világunkat.
A hasonlóságok nyilvánvalók, amit szerintem ti nem is akartok elfedni, de mik a különbségek? Mitől lesz ez Regős–Vértesi-alkotópáros és nem egy Cseh–Bereményi-reprodukció?
V. F.: Talán attól, hogy eleve nálunk másképp van a felosztás. Matyi énekel, a saját verseit énekli, én pedig kitalálom hozzá a zenét és együtt adjuk elő őket. Ilyen szempontból pont nem vonható párhuzam a Cseh–Bereményi-szerzőpárossal, mert az egyikőjük nem volt előadó.
R. M.: Cseh Tamás is játszik mindenfélét, elég széles zenei repertoárt ad elő, elég sok műfajba belenyúl, de nem feltétlenül pont azokba, amikbe te vagy mi.
V. F.: Egyértelműen nem, mert engem elsősorban a zene érdekel, és ilyen szempontból ez egy split nálunk. Matyi legtöbbször dallamötletekkel jön, és ez nekem egy nagyon hálás feladat, hogy kicsit köré írok, átalakítom vagy adott esetben meghagyom az ő elképzelése szerint.
Feri, te több zenekarban is játszol, a Mordai valamiképpen még talán rokonítható is ahhoz a világhoz, amiben Matyival alkottok, de a Giliszta teljesen más zenei stílust képvisel. Mesélj erről egy kicsit!
V. F.: Nekem műfajtól abszolút független a zenei ízlésem, gyakorlatilag mindenféle műfajban szívesen mozgok. A Giliszta is valahogy ezt tükrözi. Azt hiszem, a jelenlegi meghatározása a „pszichedelikus fánk és bármicore”. Egyrészt tehát műfajtól függetlenül vegyít zenét, hoz létre mindenféle szöveteket, és rendelkezik mindenféle mitológiával, miközben az abszurditás és a humor különféle eszközeitől is igyekszik nem visszariadni. Szóval ilyen szempontból ez egy komplex valami, ami főleg élőben, a koncerteken jön át igazán.
Ezt hogy érted, akár változhat is a zene koncert közben?
V. F.: Már nem ezen van a fókusz, de régebben még elég performatív jellegű, sok improvizációval átszőtt koncerteket adtunk. Rendszeresen előfordultak újabb eszközök, improvizált speech-ek vagy akár jelmezek is. Most Baricsa-Horváth Andrással forgattunk öt klipet, amelyekhez mi készítettük el a jelmezeket, illetve az sem mellékes szempont, hogy a zenekar négy tagjából három, köztük én is a Képzőművészeti Egyetemre jártam, így a performativitás, elrugaszkodás meghatározó tényező a Gilisztában.
Közben meg ott van a Matyival közösen összeállított műsorotok, ami pedig pont – a szó legnemesebb értelmében – az egyszerűségre épít. A Giliszta után nem volt nehéz ráhangolódni erre?
V. F.: Korábban is előfordult már, hogy egy szál gitárral vagy kisebb akusztikus felállásban kísértem valakit, például gimnáziumi éveim végén Bagócki Líviát, aki azt hiszem, jelenleg a Balkán Fanatikkal énekel, úgyhogy alapvetően nem volt idegen ez tőlem.
Hogyan épülnek fel ezek a dalok, kinek mi a feladata az alkotói folyamatban? A verseidet zenésíted meg, Matyi?
R. M.: Nem, ezeket kifejezetten erre írom, és ahogy Feri is mondta, általában van valami egyszerű dallamötletem, ami viszonylag hamar kialakul bennem, és utána alakítom hozzá magát a szöveget. Amikor Ferivel összeülünk, már van egy kész szöveg, amit elénekelgetek neki az általam kigondolt dallammal. Utána ő ír hozzá gitárkíséretet, esetleg alakít az énekszólamon, vagy ír hozzá sajátot, ha épp úgy kívánja a dal.
Nagyon különböző személyiségeknek tűntök, mennyire tudtok jól együttműködni?
V. F.: Sokszor kritizáljuk egymást, de igazából nem is egymást, hanem az entitást, amit létrehozunk.
R. M.: Mások vagyunk, persze, de mégis tök jól tudunk együtt dolgozni. Néha talán még túl szemérmesek is vagyunk egymással. Én eleve óvatosan szólok bele a zenei részbe, sőt gyakran szabadkozom, hogy nem értek hozzá, és Feri ugyanígy viszonyul a szöveggel kapcsolatos dolgokhoz. Igazából ebben a legdurvább határátlépés talán az, hogy én viszem a dallamot, amiből aztán kibomlik a zene. Ezután én már nem nagyon szólok bele a folyamatokba, legfeljebb akkor, ha Ferinek van valami olyan ötlete, amiről – zenei fogalmatlanságomnál fogva – úgy érzem, már nem tudok beleépíteni a dalba.
Célotok egyébként, hogy a dalok által közelebb hozzátok az embereket az irodalomhoz? Melyik részt érzitek hangsúlyosabbnak, az irodalmit vagy a zenei-előadóit?
R. M.: Jó esetben a kettőt nem kell szétválasztani. Mert azért – a teljesség igénye nélkül – van a magyar könnyűzenében egy Bereményi Géza, egy Lovasi András vagy egy Földes László Hobo, akik szerintem abszolút irodalmi értékű dalszövegeket írtak, és nem gondolom, hogy ezzel akkor ők direktebben az irodalmi közegre lőnének vagy lőttek volna, sőt. Szerintem mi csak annyit szeretnénk, hogy az, amit csinálunk, sokaknak tetszen, és sokan érezzék azt, hogy ezek a dalok formájában bedobott különféle témakörök helytállóak és jók. És talán annak a megértetése is cél, hogy van olyan, amikor nem kell feltétlenül dönteni a kettő között.
V. F.: Egy bizonyos perspektívából nézve az is érdekes, hogy egyáltalán magyarázni kell egy alapvetően ősi helyzetet, az énekmondást. Nyilván minden specializálódott meg kifordult háromszor, új műfajok keletkeznek folyamatosan. Bizonyos dolgok elérhetősége drasztikusan csökken, másoké növekszik, ez is egy helyzet, de alapvetően nem hinném, hogy erre reflektálva hozzuk létre a dalokat. Szerintem, ha van is célunk, akkor talán az, hogy minél pontosabban meg tudjuk rajzolni az általunk ábrázolni kívánt világokat, az összes többi csak másodlagos, egyelőre legalábbis biztos.
R. M.: Ilyen értelemben a helyemre tértem vissza azzal, hogy kiállok az emberek elé.
A több dalból álló zenei műsor a Fedon-dalok címet viseli. Mi az oka annak, hogy Fedon mindig vissza-vissza tér valamilyen módon az alkotásaidban? A zenében milyen helyet kapott?
R. M.: Az írásban már egészen túlléptem rajta: a kötetben benne van, hogy meghal, mint ahogy az elengedés is a búcsúvers által, de most – a dalokon keresztül – az ablakon mászott vissza. Kicsit pragmatikusabb szempontból, a dalok és a színpadi lét szempontjából egy elég jó atmoszférateremtő képessége van ennek a figurának. A Fedon-dalok – és versek – párbeszédekként működnek. Egy árnyékot, egy jelenlétet generál az előadó köré, ami végül is nem ő, de azáltal, hogy ő jeleníti meg, rá is rávetül. Persze nem biztos, hogy ennyire tudatos ez a dolog, annyi biztos, és ebben egyetértünk Ferivel, hogy most még itt van Fedon, de a következő műsorban már valószínűleg nem lesz.
A Fedon-történetek mellett más témák is előjönnek. Némelyik igencsak érdekes történetet mesél el. Honnan jött például a Nővér dala vagy a Szegény kutyám ötlete?
R. M.: Vannak olyan dalok, és ez a verseknél is így van, hogy egy adott pillanatban még talán én is megdöbbenek rajtuk. Kicsit olyan élmény ez, mint amikor félálomban vagy épp szalonspiccben beszél az ember, és egyszer csak kicsúszik valami a száján, amiért aztán vállalnia kell a felelősséget. Ilyen például a Szegény kutyám című szám, vagy mondjuk a Fedon-dalokból az Öregvilág is. De persze nem tagadom, hogy sokszor kéjes örömmel állok bele az ilyen helyzetekbe. Azt is tudom, hogy az említett dalok – a Nővér dala meg az Üresjárat címűek is – sérthetnek, megdöbbenthetnek vagy esetleg még meg is bánthatnak egyeseket, de ugyanakkor, hogyha ilyen hatásokat ki tudnak fejteni az emberekben – amik mindeközben se nem punkok, se nem drasztikusan performatívak – akkor annak nagyon örülök.
Mennyivel másabb dalszöveget írni, mint verset? Miben különbözik nálad a két folyamat?
R. M.: A dalszövegírásban egy kicsit több játékot – adott esetben humort, giccset és elérzékenyülést – tudok megengedni magamnak, ami nagyon felszabadítóan hat rám. Ennek ellenére ezeket is többször átjavítom, újraírom, így a reflektáltság ebben a fajta alkotói munkában is jelen van.
És hogyan viszonyul a magányos költői, írói éned ehhez a nyüzsgő előadói életmódhoz?
R. M.: Valamikor Temesi Feri mondta, hogy „valószínűleg mégiscsak beatzenésznek kellett volna lenni”. Szerintem nagyon sok írónak, költőnek van még hasonló érzése. Látom a pályatársaimon is, meg úgy egyébként a kortárs költők nagy részén, hogy nem kapnak elegendő figyelmet, így az, hogy a Ferivel való együttműködésem révén megtehetem, hogy kiállok 40-50 ember elé, elénekelhetem a szövegeimet és testközelből figyelhetem az emberek reakcióit, felmérhetetlen kincs az írószoba magányához képest. Eddig volt egy óriási űr a papír meg a valahol a távolban elképzelt olvasó között, ehhez képest szinte már erotikus élménynek nevezhető, amikor egy fellépésen bemondok egy találó szót, és szinte érzem, ahogy az első sorban ülő néző hirtelen másképp veszi a levegőt.
Ha már itt tartunk, milyen érzés volt hosszú idő után először kiállni a közönség elé a saját műsorotokkal?
V. F.: Amikor először előadtuk, azt éreztem, hogy létrejött egy buborék kettőnk között, egy nagyon szoros kapocs, természetesen a közönséget is beleértve, de kettőnk között mindenképpen. Nyilván ezt is vártuk, mivel csak ketten állunk a színpadon, így van ebben egyfajta kiszolgáltatottság.
R. M.: Szerintem akkor is megvalósult ez köztünk, amikor Cseh Tamás-esteket tartottunk, viszont azt nem lehetett pontosan megítélni, hogy ez mennyiben a Cseh–Bereményi-daloknak szól, és mennyben múlik rajtunk. Egy idő után ilyen értelemben könnyű sikernek éreztük, már amennyire ezek a maguk szintjén sikerek voltak az aktuális közönség előtt, így a saját dalaink előadása, úgy, hogy nem állt mögöttünk egy nagy óriásként a Cseh–Bereményi-alkotópáros, valóban óriási kitettség volt. Bár úgy tűnik, egy kicsit még így is ott állnak mögöttünk. Legalábbis sokan mondják ezt. Egyébként nagyon jó volt a közönség elé kiállni, de a legjobb élmény szerintem még mindig az, amikor egy dal megírása közben egymásra nézünk és mindketten rádöbbenünk, hogy basszus, ez így jó, működik. Mert egy jó műalkotás egy kicsit mindig túlnő az alkotóján, ez az a pillanat, amikor meglátjuk a rajtunk kívül eső részét ennek, nagyon izgalmas.
V. F.: Ez az a pillanat, amikor összerakjuk magunkat.
Tervezitek, hogy a jövőben esetleg kibővítitek több hangszerrel is a műsort?
V. F.: Az albumon lesz jó néhány dal, ami meg lesz elég minimál jelleggel hangszerelve, gondolok itt nagybőgőre, esetleg basszusgitárra, illetve egy-két fúvósra.
Hol léptetek fel eddig és hol lesznek a következő állomások?
R. M.: A nulladik alkalommal Szentendrén léptünk fel, Weiner Sennyei Tibi meghívására adtunk egy Kis Piros Ház-koncertet. Utána hazai pályán, Kőbányán a költészet napja alkalmából, a Turbinában május elsején, és legutóbb pedig az Újzenekar koncertje előtt adtuk elő a Külvárosi balladák című rövidített műsorunkat. Legközelebb a Múzeumok éjszakáján, a Kacsakő bisztróban Szentendrén, Kőbányán a Szent László-napokon, illetve a Művészetek Völgyén és az Ördögkatlanon fogunk fellépni. Nagy előnye ennek a műsornak, hogy elég könnyen mozgatható, ugyanis az egész csapatunk két főből áll. Meg egy gitárból.
V. F.: Továbbra is úgy lesz, ahogy mindig is volt, a lehető legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb formákban fogunk előadni.
Következő koncertek:
06. 22. 21.00 - Múzeumok éjszakája (Evangélikus Országos Múzeum, Deák Ferenc tér)
06. 27. 18.00 - Kacsakő irodalmi színpad (Kacsakő bisztró, Szentendre)
06. 29. 15.00 - Kőbányai Szent László-napok (Szent László tér, Kőbánya)
