Tavaly jelent meg a Noran Libro Kiadó gondozásában a Valaha madarak voltunk című kétnyelvű válogatásod kicsiknek. Hány éves kortól ajánlod?
A Valaha madarak voltunk kötet kitűnő háromévestől tízéves korig minden gyerek számára; hangsúlyozom, hogy minden gyereknek, mert nem csupán cigány anyanyelvűeknek írtam, hanem minden kicsinek, azért is, hogy idejében sikerüljön megismerni egymás másságát.
Azt írod a könyv előszavában, hogy egyetemistaként is készítettél egy hasonló kiadványt a Fővárosi Pedagógiai Társaságnak, de az csak kilencvenkilenc példányban jelent meg. Hogyan jött az ötlet, hogy újra ilyesmivel foglalkozz?
Előbb beszéljünk arról, hogyan is történt ez 1975-ben. Solt Ottilia, aki ellenzéki gondolkodó és a szociális ügyek iránt rendkívül érzékeny ember volt, jól ismerte a hazai problémákat, köztük a romákét is. Személyesen találkozott Lojkó Lakatos József frissdiplomás pedagógus tapasztalataival – Lojkó később filmrendező lett –, aki a Mocsaras dűlőben osztályt vezetett, és azt látta, hogy a cigány gyerekek pohara piros pöttyel van megjelölve. Olyan mélységesen felháborodott, hogy nyilvánosan törte össze ezeket a poharakat, és óriási botrány lett.
Ottilia úgy gondolta, valahogy mégiscsak meg kellene értetni az iskola fontosságát egyrészt a romákkal, másrészt a velük egy osztályba járó gyerekeket meggyőzni arról, hogy itt nem vademberek, hanem iskolatársak, ugyanolyan kicsi gyerekek vannak, mint ők. Így bízott meg 1975-ben azzal, hogy készítsek egy kétnyelvű füzetet cigány anyanyelvű gyerekek számára. Részint azért, hogy ők könnyebben megtanuljanak magyarul, részben azért, hogy ha sikerülne – és miért ne sikerülne – arra érzékeny és nyitott pedagógust találni, ő taníthatná ezt az egész osztálynak is. Így kezdődött, de hát abban az időben a szigorú cenzúra, a nemzetiségi elnyomás miatt ez csak belső kiadványként jelenhetett meg. Igen, nemzetiségi elnyomásról beszélek, hiszen az 1961-es párthatározat a mi számunkra azt jelentette, hogy betiltottak bennünket, cigányokat mint népet, amikor azt mondták, hogy a cigányság nem nemzetiség, hanem életmód, és majd ha mindenki dolgozik, akkor ez is megszűnik.
Mi sugallta, hogy az ötletet megint elővedd?
Az, hogy a nemzetiségi elnyomás nem szűnt meg, legfeljebb újabb formáit tapasztaljuk meg. Ha nem nézünk mást, csak a cigány anyanyelv iszonyatos pusztulását, amely nem egy spontán folyamat, ha tisztában vagyunk azzal, hogy míg a többi hazai kisebbségnek intézményei, kiadványai, igazi támogatottsága van, addig a legnagyobb lélekszámú hazai kisebbség, a romák már elérték ugyan a nemzetiséggé nyilvánítás státuszát, de intézményekkel a mai napig nem rendelkeznek.
Pályázatokon indultam, hogy magyar ortográfiával, vagyis a magyar ábécé rendje szerint próbáljam meg leírni a gyermekverseket, dalocskákat, mondókákat, találós kérdéseket, talán még egy-két mesét is, amelyeket a kötetbe szerkesztek. Részint azokat, amelyeken én magam felnőttem, és amelyeket a munkám során találtam, olvastam, tanultam, jegyeztem le, illetve fordítottam. A kiadvány kétnyelvű, és azért fontos, mert pusztul a nyelv. Az a nyelv, amelyik valami csoda folytán ezer év után is él még, pedig nincsen nyoma annak, hogy lett volna Cigányország. Ilyen régóta őrzik a közösségeink ezt a kincset.
Hogyan történt, hiszen sokáig nem volt írásbeliség?
A tömegkommunikáció akkoriban a mesélés maga volt, amire leginkább este nyílott alkalom. A mesélésnek megvolt a maga szerepe. Keletkeztek is mesék, és azok a régi történetek élnek a mai napig.
Gyerekkorodban még voltak ilyen esték?
Hogyne! Komoly összejárás volt. Gyerekkoromban minden este összegyűltünk. Gyakran éppen nálunk a szomszédok, és akár kukoricamorzsolás közben, akár csak esti beszélgetés formájában ment a mesélés.
Két eredetmeséből, amely a könyvben szerepel, a kecskemétiek animációs filmet készítettek.
Horváth Mária rendezésében készült a két animációs film a Cigánymesék című sorozatban. A kecskeméti rajzfilmstúdió most már hozzáférhetővé tette az interneten is, szabadon letölthetők.
A Valaha madarak voltunkban – mint ahogy említetted is – fonetikusan írtad a cigány szöveget. Nem féltél attól, hogy esetleg azt gondolják, mi így írunk, holott van a cigány nyelvtannak is kidolgozott szabályrendszere, írásrendszere?
Dehogynem! Sokat vívódtam ezen, és kritizálták is miatta a könyvet – jogosan. De arra gondoltam, hogy a cigány anyanyelvű gyerekek is főleg az iskolában találkoznak ilyen szövegekkel. Tudjuk, hogy a romák túlnyomó többsége ma is milyen szegénységben él: a könyv olyan luxus számukra, amit nem engedhetnek meg maguknak, legfeljebb a könyvtárban vagy az iskolában találkoznak vele. Márpedig sem a könyvtárban, sem az iskolákban nincsenek tömegesen cigány értelmiségiek, pedagógusok, könyvtárosok.
Ha azt akarjuk, hogy a pedagógusok segíthessenek a gyerekeknek abban, hogy használják az anyanyelvüket, azt a számukra is hozzáférhetővé kellett tennem. Ezért írtam magyar ortográfiával.
Izgalmas volt megtapasztalni például a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskolában, hogy a gyerekek a tanáraik vezetése mellett milyen lelkesedéssel énekelték két nyelven ezeket a dalocskákat. Persze van nekünk saját ábécénk, és nagyon jó lenne, ha azzal az írásmóddal is megjelenne ez a kötet. Ha minden igaz, talán erre most lehetőség is lesz egy újabb pályázat segítségével.
A teljes interjú a Mesecentrum oldalán olvasható.
